[Elmélkedés a napi evangéliumról: Jn 15,1-8]

"Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen... Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek."

 Miféle termésről lehet itt szó? Megfordítva a példabeszéd állítását: miféle "eredmények" felmutatása után lehetünk "biztosak" abban hogy Krisztusban vagyunk, hiszen gyümölcsöző az életünk? Hány a jó cselekedetet kell ehhez összeszámolni, hány lelket megtéríteni, vagy ha csak egyet "sikerült", akkor azt mennyire elég - és még hosszan sorakoznak a naiv kérdések.

 Pál apostol egészen másfajta gyümölcsökről beszél, nehéz is megértenünk őket teljesítménycentrikus és sikerorientált környezetünkben. Ezeket a gyümölcsöket birtokolják azok, akik "Jézus Krisztuséi":

A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. (Gal 5,22-23)

Ókeresztény mozaik
(Róma, Santa Constanza, 4. század)

A blogírásról

 Minden keresztény előtt, aki szólásra emelkedik vagy írásra vetemedik, ott lebeg Jézus intése a meggondolatlanságokat fecsegő farizeusokhoz: "az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak." (Mt 12,36).

 Ugyanakkor, akinek olyan mesterséget adott Isten, amelynek a szó az eszköze, kénytelen magába tekinteni a tálentumukat felhasználó szolgák példabeszéde kapcsán: vajon ő (jól) kamatoztatja-e képességeit. 

 Nem a magunk erejéből és méltóságából vagyunk világító lámpás, és ha az alázatosság názáreti köpenye alatt szeretnénk megbújni, kénytelenek vagyunk megvizsgálni indítékainkat: vajon nem-e lustaságból és helytelen önismerettől vezérelve rejtjük el fényünket.

 Én magam nagyobb veszélyben érzem magam azokban a helyzetekben, amikor Jézussal és az apostolokkal együtt szeretnék "mindennap tanítani a zsinagógában", hiszen sokszor tapasztaltam magamban például hírnév utáni szomjat és irigységet a munkatársaim irányában.

 Ezért ezt a bevezetőt éppúgy írom magam, mint kedves Olvasóim kedvéért is.

Túl minden elméleti megfontoláson, összeszedtem a legfontosabb okokat, amiért elkezdtem ezt a blogot írni:

1.) Nyilvánvalóan az első és legfontosabb indok, hogy én magam sokat köszönhetek különböző keresztény blogoknak és blogíróknak. Ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg soha nem jutott volna eszembe a blogírás mint missziós lehetőség. 

2.) Ennek ellenkezője is igaz: különböző, kereszténységről, szerzetességről hazugságokat terjesztő blogok tömkelegébe is belefutottam, főleg íróik buzgósága volt rám megrendítő hatással: rendszeres és következetes bejegyzések éveken keresztül... És én eközben mit csinálok?!

3.) Blogírásra késztettek a különböző baráti és egyéb beszélgetések során felmerülő kérdések, elszórt megjegyzések, amelyek az adott pillanat hevében megválaszolatlanul maradtak. Azután később, amikor a téma már régen nem volt aktuális az adott körben aktuális, egy-egy olvasmányban, elmélkedésben, imában világossá váltak a válaszok. Azt vettem észre, hogy ezek a felvetések és kérdések több embert is foglalkoztatnak, ezért jó ötletnek gondolom ezeket megosztani.

4.) Kisgyerekkorom óta írogatok, de ehhez hozzá kell tennem azt is, hogy utoljára kisgyerekkoromban volt olyan, hogy készségszinten "jól" is írtam. Azonban az elmúlt évtizedben Isten úgy alakította az életemet, hogy lassan elfogadom hogy foglalkoznom kell ezzel az eltemetett képességemmel.

5.) Nálam minden (plublikus) írás (is) szorosan kapcsolódik az aszkézishez. Nehezen, és első nekifutásra ügyetlenül fogalmazok, illetve különböző okokból kifolyólag hajlamos vagyok a prefekcionalizmusra és a szorongásra. Ezek a dolgok nem csak látható és mérhető munkámban akadályoznak, de sokszor az rátelepednek az Istenkapcsolatomra is. A blogra fordított idő beosztása szintén komoly feladat (és a 21. századi fiatalság nagy feladata): virtuális tevékenységem ne menjem a "valóságos" életem (emberi kapcsolatok, imádság) rovására. Mégha más növekedéséhez ez a blog mégsem járulna hozzá, a sajátomhoz mindenképp. Saját életszentségünk elérésénél pedig - hangozzék bármilyen paradoxul is - többet nem tehetünk senkiért.

6.) Tanúságot tenni Isten szeretetéről. Amellett, hogy nem vagyok kiemelkedő irodalmi tehetséggel megáldva, valószínűleg olyan dolgokat sem tudok mondani a hitet illetően, ami ne lenne már valahol, valaki által (netán sokkal kifinomultabban) megírva. Viszont Isten minden embert egyénként hívott meg örök Országába, és ebben a blogban egy ilyen Isten által meghívott egyéni élet irodalmi, történelmi, művészeti és teológiai tájékozódása mutatkozik meg, akkor is, ha ez az egyén ("lélek"?) a legtökéletlenebb, legbűnösebb is a világon. (és itt vállalni kell a naplókra mindig jellemző töredékességet és hiányosságot). "A szív bőségéből szól a száj." - hogy ez éppen mennyire valósul meg egy-egy bejegyzésben, azt az olvasóra bízom. Éppen ezért ez az ok sokkal inkább cél, és méginkább kihívás. Még tovább lépve: kihívásként része a legnagyobb és "legjobb" kihívásnak, célként pedig minden keresztény életcéljának, amely önmagunk (és ezáltal munkánk) teljes átadása Istennek.

Író nő (Kr. u. 1414)

"Remeteség"

--  szeptember 1-ig.

 Ez nem "hivatalos" remeteség, pár hete egészen egyszerű vidéki munkának indult. Három hét után leírhatom, hogy remeteélet lett, és lesz belőle továbbra is. Így jár az, aki megengedi a Szentléleknek, hogy kénye kedve szerint alakítsa az életét :)

 Itt több lehetőségem és időm van az interneten tevékenykedni, pontosabban: itt  rendszeresen van rászánt, erre a feladatra kijelölt időm. Paradox módon, amíg a valódi közösségemtől elvonultan élek, a virtuális világban egyre inkább az emberek szeme elé kerülhetek.

 Eddig azt mondhatom, hogy ugyanaz a legnehezebb dolog számomra, mint otthon: időben lefeküdni és korán felkelni. Csak az időpontok mások:)

 Az első héten útravalóul ez az idézetet találtam a zsebnaptáramban:

"Nem szabad összekeverni a magányt és a csendet sem. A magány tér vagy érzés, a csend viszont belső magatartás. Csaphatunk nagy zajt a fejünkben a puszta kellős közepén, és csendet teremthetünk magunkban hatalmas tömegek közepette. Az biztos, hogy az igazi magány alakítja ki a tevékenység legnagyobb embereit, a legtermékenyebb gondolkodókat és a legbátrabb szenteket. Hogy azonban a magány valóban gazdagodás legyen, kell, hogy azt vagy az igazság utáni hatalmas szomjúság lakja, vagy valami nagy szenvedély bizonyos ügyért, vagy valódi vágy, hogy a láthatatlanra figyeljünk, vagy a szeretet titka egy megsejtett és keresett jelenlétért." (Michael Hubart OFM: Krisztus a mi boldogságunk)

A 19. század végéről

„Megdöbbentő a szentgyónás elhanyagolásának növekedése, különösen az iparosoknál és az úgynevezett műveltebbeknél.

Kutatgattam a dolog okát. És habár nem tulajdonítok annak nagy fontosságot, hogy mit szólnak az egyház ellenségei; azok iratait is megtekintettem: vajon talán azok különös dühvel ostromolják most e szentséget. Ezeknél azonban semmi feltűnőt nem vettem észre: itt-ott egy kis gyúnyolódás, vakmerő ráfogás és mint holmi ilyen, nagyon könnyű mesterség; de ez éppenséggel nem bizonyít.

Az úgynevezett műveltebbekre fordítottam tehát a figyelmemet; de itt is, okos, higgadt beszéd helyett, néha egy kis mosolyt, néha kopott élcet nyertem feleletül.

Szomorúan azt vettem észre, hogy a hitetlenségen kívül, a könnyelmű, a lelkiismeretlen élet és a tudatlanság a legfőbb okai a gyónás elhanyagolásának."

Tóth Mike jezsuita szerzetes, 1895.

Nagyszombat

csönd.

Minden csöndünk ebből a történelmi csöndből forrásozik, innen folyt vissza az időben és innen halad tovább napjainkon és életünkön keresztül a végítéletig.

harc.

A kamaszokkal minap arról beszélgettünk, milyen nehéz nem-tévét-nézniük és nem-zenét-hallgatniuk, vagy nem-számítógépezniük. Nem a tévéről, a kedvenc zeneszámról, vagy a számítógépről való lemondás nehéz. Hanem az a csönd, amelyet ezek a póttevékenységek elfednek. Az a csönd, ami énünk legsajátabb része, mert távol esik minden emberi befolyásolástól. A nem előadók és sorozatírók, vagy facebookos ismerősök által diktált gondolatok törnek ilyenkor elő.

mindannyiunké.

Az egyház liturgiája felajánla nekünk, hogy átéljük az "Őt először szeretők" tapasztalatát: nincs euchrisztia, nincs szentmise, csupaszon áll az oltár. Nincs közöttünk, ez a hit próbája. Már nem is olyan egyértelmű szeretnünk...

"Mi történt? Nagy csend van ma a földön. Nagy csend és teljes elhagyatottság. Nagy a csend, hiszen meghalt a Király... Én a te Istened vagyok, én miattad lettem Fiaddá, teérted és ezekért a te ivadékaidért. Most szólok, és hatalmam folytán ezt a parancsot adom a halál ezen foglyainak: szabadok vagytok! A halál sötétjében levőkhöz meg így szólok: legyetek az élet világosságában! A halál tehetetlenségében levőknek pedig ezt mondom: támadjatok fel!

Neked, a halottnak, ezt parancsolom: kelj fel az életre, hiszen nem azért alkottalak meg, hogy a halál bilincsei között légy mindörökre. Támadj fel a halálodból: hiszen én vagyok a holtak élete. Kelj fel, akit kezeim alkottak, kelj fel, akit saját képem hasonlatosságára alkottalak. Kelj fel, menjünk ki innen, hiszen te énbennem és én tebenned egy és osztatlan személy vagyunk.

Én, a te Istened, teérted lettem a te gyermekeddé...

Teérted haltam meg a kereszten, teérted járta át oldalamat a lándzsa, teérted, aki elaludtál az édenkertben, és oldaladból származott Éva. Az én átdöfött oldalam gyógyította meg Éva fájdalmát. Az én halálom vezet ki téged a halálból. Az én lándzsám semmisíti meg azt a lándzsát, amely téged rabságban tart.

Kelj fel, távozzunk innen! A paradicsomkert földjéről ellenséged taszított ki téged, én azonban már nem is a paradicsomkertbe, hanem mennyei trónra viszlek ki innen téged. El voltál tiltva az élet fájától, most pedig, nézd, én, maga az Élet, együtt vagyok veled. Odaállítottam melléd a kerubokat, hogy mint szolgák őrizzenek téged, és most elrendelem, hogy ezután mint Istent, úgy tiszteljenek ezek a kerubok téged.

Áll már a készséges és szolgáló keruboktól övezett trónod, vár már lakásod elkészített eledellel, vár már örök hajlékod, díszes lakóhelyed örök javakkal telve, vár már az öröktől fogva számodra elkészített mennyek országa."

Részletek egy ókori nagyszombati szentbeszédből. Teljesebb formáját  Nagyszombaton az Olvasmányos Imaórában olvassuk.

A holtak birodalmában (nem a pokolban!) járó Krisztus az ősatyához és ős-bűnöshöz, Ádámhoz intézi szavait. Ez az kor retorikájára jellemző allegorikus "fogalmazásmód" eredménye, amelyet ma már nehéz "dekódolnunk", megértenünk. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy tudományosan, a régészet, stb... eredményei alapján tartható-e az a nézet, hogy az emberiség egy ősszülőtől származik-e. Nem "nem ez a lényeg benne", hanem nincs erről szó.
A korabeli hallgatóság azon túl, hogy nem értelmez(het)te úgy a beszédet, mint "magánkinyilatkoztatást" (illetve a rétornak, papnak sem kellett ettől tartania), egyszerre látta az "ősszülőkben" önmagát és az egész emberiséget. Ez egyébként ma már kifejezhetetlen. Talán az általános "az ember" vagy "az emberek" állna hozzá a legközelebb, de ezt például használhatjuk olyan rételemben is, hogy magunkat, vagy épp a hallgatót zárjuk ki a jelentéséből. Például ha valakit vigasztalni szeretnénk (igen rosszul), és azt mondjuk neki: "Ne vedd fel ezt a sértést, az emberek már csak ilyen gonoszak."