2012. december 8., szombat

Szeretetforrás

Mária a kis Jézussal, anyai oltalmában
"Számomra a Szent Szűz a szeretet forrása, mindennap őbelőle merítek erőt, hogy továbbadhassam a halálosan elcsigázott anyáknak és gyermekeknek, akik úgy nőnek fel mint a vadsóska, valamint a fiataloknak és az öregeknek. Egyszerű szeretetforrásnak kell lennem, ahonnan bárki meríthet: mert az emberek leginkább szeretetre szomjaznak."
(Cinquin, Madelien Emmanuelle)

2012. december 6., csütörtök

Szolgálati közlemény

 Legyen hála az Istennek szaporodó (értelmes) tennivalóimért, munkáimért, az újonnan kapott megbízásokért és az apró szolgálataimért, mindezeken felül peidg legfőképpen azért, hogy a buzgó erőfeszítések és a szétszóró szorgalmaskodások  minden este  belesimulhatnak kápolnánk adventi csentjébe.

Ezzel együtt jár  hogy a blogra meglehetősen kevés kreatív energiám maradt és marad még egy jó ideig. Kérem kedves olvasóim türelmét, a hosszabb cikkek helyett (amelyek eddig is jobban elmaradoztak, mint szerettem volna) pár hétig még elégedjenek meg kósza, másodkézből vett gondolattal, könyvajánlókkal és hasonló dolgokkal.


2012. november 18., vasárnap

Nézőpontok

Lanczkor Gábor: A mindennapit ma. Kalligram, 2010.


 Hiányos és töredékes, nehezen követhető mondatok – hiányos és töredékes, nehezen követhető történet. 
 Csodálkoztam a borítón: a reneszánsz Rómában, (és) egy szent életű aszkéta pap környezetében játszódó történethez miként illik ez az archaikus kép. A kifinomult hedonizmushoz és az egyszerű ember és Istenszeretethez miként illeszthető a civilizáció egyik legalsóbb fokának kiforratlanságáról tanúskodó falfestmény. A könyvet olvasva értelmet nyert előttem: a kisregény sem állított fel ennél magasabb mércét. Megelégszik a „barbár” brutalitás bemutatásával, a fojtó, állatias légkört néhol homályos miszticizmussal terhelve, tudatosan kerülve mindenféle szépet és jót, ha mégis már-már megnyilvánulna ilyesmi, gondosan ellenpontoz az író, trágár szavakkal, perverz gondolatokkal. 
 A mindennapit ma – a borító tipográfiáján követelődzik a „ma”, sürgető felszólítás ez a miatyánkból, a regényben alázatos kéréssé finomul, majd a legvégén valami rezignált belenyugvássá, egy kétértelmű (alkoholos mámor) és belátottan megismerhetetlen világban. 

Ezt írtam én. Az első olvasás után.

Ezt írta más:


Ha ezt írtam volna én, akkor most azt mondanám, hogy amennyiben a kedves Olvasó kíváncsi az igazságra, olvassa el maga a könyvet és döntsön róla.

Így viszont (kivételesen) nem biztatok senkit ilyesmire :)

2012. október 11., csütörtök

Beszéljen-e a pap az ördögről?

Mindig győz...
 "Nem tudom, felmerül-e a papokban, hogy mekkora felelősségük van abban, hogy beszéljenek az ördögről."
 Nem érzem magamat kompetensnek az ügyben, hogy kijelöljem a papok feladatát, meghatározzam identitását, vagy bármi hasonlót tegyek, de éppen erre gondoltam, azt mindig hasznos dolog felülvizsgálni az embernek, hogy mennyiben akarja a saját elvárásait ráerőltetni bizonyos emberekre, esetleg saját felelősségét áthárítani másokra, sőt beleavatkozni rá nem tartozó ügyekbe, és mennyiben áll az fenn, hogy egy észrevett problémára mutat rá.
A napokban kicsit azon töprengtem, hogy ez mennyiben, speciálisan az ő feladatuk,  illetve miért lenne éppen az övék?  Ebből született ez a bejegyzés.

 A pozitív oldallal szeretném kezdeni. Hogy nekem, a hitemnek, lelki életemnek mindig igen jót tett, amikor valamelyik pap a sátánról beszélt, akár általában (vagy akár csak általában a gonoszról), akár saját életemre vonatkozólag (pl. egy-egy rossz érzés okaként). Sok mindent tisztázott és rendezett bennem egy-egy ilyen alkalom, hiszen a gonosz céljai és eszközei* a káosz, illogikusság, szeretetlenség stb... másra sem jók, mint hogy zavarodottá tegyék az elmét, elbizonytalanítsák a szívet.**

 Aztán van egy apró kis momentum is az életemben, amely minduntalan erre terelte a figyelmemet: abban a templomban, ahova nemrég kezdtem el járni, szokás áldozás után elimádkozni a Szent Mihály imát. A hívek is hangosan mondják, jó erősen megnyomva a kétszer is benne szereplő sátán szót, utána kis szünetet tartva, ezáltal mintegy "apró tisztelettel" adóznak ennek a különös, ritkán használt, régies-misztikus hangzású szónak. Szent Mihály, meg Isten ereje szépen belesimulnak a... bár úgy hangzik, de remélem, hogy nem a jól ismert unalomba.

 "Természetes", hogy a sátán jobban izgatja az ember fantáziáját, mint Isten, Krisztus, vagy egyáltalán a jóság vagy a szépség. Hiszen az izgatás, a nyugtalanítás a természetéből fakad. Méghozzá az a fajta izgatás, amelynek velejárója, hogy minél inkább ki akarjuk elégíteni, annál inkább növekszik. (Erre legszélsőségesebb példa a pornográfia: ahelyett, hogy lecsillapítaná a nemi vágyakat, mint támogatói állítják, mindegyre növeli). Ezért is igen jó, hogyha az ilyen eredetű kíváncsiságnak senki nem enged. Ez nem moralizálás, ez józan ész kérdése: az emberi élet mulandó, és amennyire igaz, hogy az ilyen dolog iránti kíváncsiság kielégíthetetlen, ugyanannyira igaz, hogy az isteni igazságokból sem tudhatunk soha mindent (ugyanakkor aki ezeket az igazságokat kutatja, Krisztus békéjét élvezheti). Ha lehetőségünk van egy számegyenes nullájától elindulni,  a két végtelen, a pozitív vagy a negatív számok közül miért választanánk a negatívat? Ha pedig nem döntünk, akkor oda-vissza fogunk rohangálni ezen a számegyenesen, és soha nem jutunk túl igen csekély értékeken. 

 Ebből is látszik, hogy igen jó dolog, ha Isten igéjének hirdetői Istenre, az ő szeretetére, irgalmára és igazságosságára terelik a figyelmünket.
Azt a saját életemben tapasztalt tényt is elmondanám, amely szerint minél jobban megismertem Istent, minél inkább mélyült a hitem Benne, minél több időt töltöttem imádsággal, annál inkább éreztem mi az, ami nem Ő, ami ellenszegül és akadályozza az Ő akaratát. Lesarkítva, ha nem ismerem az igazságot, akkor nem láthatom be azt sem, hogy mi a tagadása.
Ugyanakkor bizony ahhoz, hogy ellent tudjunk mondani valaminek, ahhoz jó tudni, hogy milyen (ebben az írásban már szerepelt pár jelző), és legutolsó sorban nem árt nem elfelejteni, hogy létezik, és hogy van. Hitvallásunk ugyanis azon a három kérdésre adott válaszon nyugszik, amelyet minden keresztelőnek feltesznek (és nem szó szerint, de lényegileg mi is felteszünk magunkban minden szentmise kezdetén, csak múlt időben): 
Pap: Ellene mondotok-e a sátánnak?
Szülők, keresztszülők / vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Pap: És minden cselekedetének?
Szülők és keresztszülők/ vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Pap: És minden csábításának?
Szülők és keresztszülők/ vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Ezután következik a hitvallás (Hisztek-e az egy Istenben....)

 Nem vak tekintélytiszteletből adódó meggyőződés, hogy erről a papoknak, vagy (apostoli) szerzeteseknek, illetve az egyház szolgálatában álló embereknek (pl. hittanár) kellene leginkább szólniuk, hanem úgy józanul gondolkodva be kell látni, hogy az ő hivatásukban található meg az a két dolog, amely hitelessé teszi a szavukat: a teológiai képzettség és a lelkipásztori tapasztalat. (Az pedig már minden pap, szerzetes egyéni felelőssége, ha rosszul él, vagy nem él ebből a hivatásából adódó lehetőséggel, nem érdekli a teológia, vagy vakon, hanyagul, esetleg gépiesen csinálja, talán nem is igazán csinálja a lelkipásztorkodást.) Egy világi hívőnél általában az utóbbi hiányzik, de azon sem kell meglepődni, ha az előbbi. Példának okáért egy pszichológus, orvos, a diákjaira odafigyelő tanár, vagy egy szociális munkás hivatásából adódóan éppúgy sokak lelki életével találkozik nap mint nap, sőt talán sok tekintetben szélesebb is a spektrum mint egy plébánosnál, és talán nem meglepő, ha az ő jó szándékaikat a kísértő éppoly rossz szemmel nézi, mint egy-egy szentgyónást, misét vagy betegek kenetét. De én azt látom, ettől függetlenül egy-egy esettel nem tudnak többet és mást tenni (és valóban szakmailag így etikus), mint hogy közlik, hogy "ez nem az ő hatásköre", vagy csak megjegyzi, hogy "hát fura".
És "ezen felül", ott van a papság szentségi dimenziója is.  Azt írtam, ezen felül, de képileg helyesebben szólva, inkább úgy kell kifejeznem magam, hogy minden látható szolgálatuk ebbe a dimenzióba beleágyazva. (Igazából legelső sorban kellett volna ezt írnom, így is akartam. Azért nem tettem, mert ahogy belekezdtem volna írni, rájöttem, hogy ehhez valóban nincs elég kompetenciám. Ha van az olvasók között, aki erről pontosan tudna írni, szívesen fogadom!)

És éppen így, keresztsége révén éppen úgy minden hívőnek is egyéni felelőssége, hogy saját életében, saját hivatásában egyre és egyre jobban megismerve Isten szeretetét, nemhogy tagadja a sátán létezését, hanem éppen hogy ellent mondjon neki minden pillanatban, és hittársait is amikor kell, erre az ellentmondásra buzdítsa, mint ahogy Krisztus is tette egész földi életében.

Szimon Usakov: Szent Mihály arkangyal és a sátán
17. század, Oroszország
*Mivel ez egy kötetlen írás, ne kérjék rajta számon a teológiai szakterminusokat.
** Interneten itt kiváló írások találhatók e témában Gábor atyától: http://hagiosz.net/?q=ordogespokol

2012. október 2., kedd

Miért érdemes elkötelezett ateistáknak is olvasni a Bibliát?

Például a "kényelmetlen" áthallások elkerülése végett:

"Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?
[...]Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű szuper komputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy még be sem kötötték az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni.
Akkora volt, mint egy kisváros.
 Legfontosabb egységeit a külön erre a célra tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbőr borította. A sötét szőnyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték ki. A helyiséget a számítógépes programozás hőskorának nagyjairól és családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek.
 A Nagy Bekapcsolás napján két méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska. Diszkréten bevezették őket az irodába: Mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk egészét képviselik történelmük csúcspontján, mindazonáltal higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal
előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött jegyzettömbjeiket.
 A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis ideig az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára nézett, előrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót.
 A lehető legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas komputer máris teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján megszólította őket.
Így szólt:
- Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem, Bölcs Elmét, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb komputerét?
Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.
[...]
- Ó, Bölcs Elme - kezdte. - A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged, a következő. Azt akarjuk, hogy közöld velünk... - várt egy kicsit - a Választ!
- Választ? Ugyan mire?
- Az Élet! - mondta Fook.
- A Mindenség! - mondta Lunkwill.
- Meg Minden - mondták együtt.
Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.
- Ravasz.
- Meg tudod csinálni?
Újabb jelentőségteljes csend.
- Igen - felelte végül Bölcs Elme. - Meg tudom csinálni.
- Tehát létezik válasz? - kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.
- Egyszerű válasz? - tette hozzá Lunkwill.
- Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy - tette hozzá - gondolkodnom kell rajta. [hét és fél millió évig]
[...]
Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál előtt, és várakozott.
- Mindjárt eljő az óra - mondta az egyik. [...]
- Őseink hetvenötezer generációval ezelőtt indították el ezt a programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a Komputer megszólal.
- Lenyűgöző élmény, Foochg. [...]
- Mi leszünk a szerencsések - mondta Foochg - akik meghallhatják az Élet...
- A Mindenség...
- Meg Minden...
- Nagy Kérdésére...
- A Választ...
- Csst! - pisszegett Loonkawl. - Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülődik!
 Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.
- Jó reggelt! - szólalt meg végül Bölcs Elme.
- Ööö... jó reggelt, ó, Bölcs Elme - mondta Loonkawl idegesen. - Megvan a… ööö... hogy is mondjam...
- A Válasz? - szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. - Igen. Megvan.
A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!
- Valóban létezik Válasz? - lehelte Foochg.
- Valóban létezik Válasz - erősítette meg Bölcs Elme.
- Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
- Igen.
Mindkettőjüket erre képezték ki, egész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.
- S készen állsz rá, hogy közöld velünk? - sürgette Loonkawl.
- Készen állok.
- Most?
- Most - mondta Bölcs Elme.
Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.
- Bár nem hinném - tette hozzá Bölcs Elme - hogy tetszeni fog.
- Nem számít! - felelte Foochg. - Tudnunk kell most!
- Most? - érdeklődött Bölcs Elme.
- Igen! Most...
- Felőlem... - A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
- Egész biztosan nem fogtok örülni - jegyezte meg Bölcs Elme.
- Ki vele!
- Jó - mondta Bölcs Elme. - A Válasz a Nagy Kérdésre...
- Nos?...
- Az Élet, a Mindenség Meg Minden... - mondta Bölcs Elme.
- Tehát?...
- A Válasz... - mondta Bölcs Elme, és megállt.
- Igen?...
- A Válasz...
- Igen???...
- Negyvenkettő - mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel."
Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című paródiájának felejthetetlen jelenete rögtön kulturális fogalom lett, lásd erről a wikipédia igen terjedelmes oldalát (42).

És kezdődnek az új szövetség iratai, Máté evangéliumával:
"Jézus Krisztus, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségtáblája. Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákobot, Jákob nemzette Júdát és testvéreit. Júdának született Perec és Szerach, Támártól. Perec nemzette Hecromot, Hecrom nemzette Aramot. Aram nemzette Aminadabot, Aminadab nemzette Nachsont, Nachson nemzette Salmont. Salmonnak született Boász, Ráchábtól. Boásznak született Jobed, Ruttól. Jobed nemzette Izájt, Izáj nemzette Dávid királyt. Dávidnak született Salamon, Urija feleségétől. Salamon nemzette Rechabeámot, Rechabeám nemzette Abiját, Abija nemzette Azát. Aza nemzette Jozafátot, Jozafát nemzette Jorámot, Jorám nemzette Uziját. Uzija nemzette Jotámot, Jotám nemzette Acházt, Acház nemzette Hiszkiját. Hiszkija nemzette Manasszét, Manassze nemzette Amont, Amon nemzette Joziját. Jozija nemzette Jechonját és testvéreit - a Babilonba való elhurcoláskor. A Babilonba hurcolás után: Jechonja nemzette Sealtielt, Sealtiel nemzette Zerubbábelt. Zerubbábel nemzette Abihudot, Abihud nemzette Eljakimot. Eljakim nemzette Acort. Acor nemzette Cádokot, Cádok nemzette Achimot, Achim nemzette Eliudot. Eliud nemzette Eleazárt, Eleazár nemzette Mattant, Mattan nemzette Jákobot. Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte. Így a nemzedékek száma: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a Babilonba való elhurcolásig tizennégy nemzedék, és a Babilonba való elhurcolástól Krisztusig tizennégy nemzedék."
14+14+14, azaz összesen negyvenkettő.
Az Élet. A Mindenség Meg Minden.

2012. szeptember 11., kedd

Csak a lényeg maradt ki

 Egyes emberek a "katolikus ideológia" győzelmét látják a képviselőház legutóbbi kormánypárti felszólalásaiban. Az egyik legdurvábbat idézném is:

“…a nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni….talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket...*"

 Éljen, örülhet az "Egyház," hiszen az éppúgy a nagycsaládot preferálja, reklámozza...

Azonban felhívnám polgártársaim figyelmét, hogy a tisztelt képviselő úr nem beszél vallásról, felekezetről. Hanem éppen ellenkezőleg, a legmateriálisabb dologról, fajfenntartásról beszél. A gyermek itt nem Isten ajándéka, hanem a magyar etnikum fennmaradásának "eszköze", így számban is meghatározható, úgy látszik 2-5 darab/család úgy látszik elegendő ahhoz, hogy hatvan év múlva még legyen "magyar" a Kárpát-medencében.
Az egyház nem a "nagycsaládot" támogatja, hanem az emberi életet, amelynek méltósága éppúgy, mint a személy méltósága is Istentől ered. 
Nagy nézettséget és olvasottságot gerjeszthetnek az olyan médiahírek, hogy az amúgy is nyomorgó latin-amerikai nőket még nagyobb nyomorba taszítja az Egyház azzal, hogy sok gyermek vállalására biztatja. Talán ezért esik kevesebb szó arról, hogy ugyanúgy helytelennek tartja a művi megtermékenyítést is.
 Bár ma már létszámuk drasztikus csökkenésével ez nem probléma, így valószínűleg nem fog a magyar nemzet kihalásán aggódó országgyűlés elé kerülni, de érdekességként megjegyzem, hogy a 19. század végi, 20. század eleji vallásellenes propaganda hasonló ellenvetés fogalmazódott meg a női szerzetesrendeket illetően.

Azonban egy nőnek joga van minden gyermeket elfogadni az Úrtól, és azt is elfogadni, ha egyet sem szán neki.

(*Az idézet utolsó tagmondatát kihagytam, mert a megelőzőektől eltérő tárgyú -- és minden logikus gondolkodásra képes ember számára nyilvánvaló következetlensége miatt érdemleges kritikára méltatlan.)

2012. augusztus 11., szombat

Egy bölcs vélemény az egyházzenéről


Habár az biztos, hogy az a  dallamvilág, amelyben Szent Ágoston élte liturgikus életét, nem azonos sem a mai gitáros misékével, sem a középkorban kibontakozott gregoriánnal, de a Vallomásokban leírtak kérdésfeltevése a ma is (vagy még mindig) aktuálisnak tűnik:  helyes-e, ha egy liturgikus ének dallama túlzottan az érzékekre akar hatni?
 "A hallás útján szerzett élvezetek terén bonyolódottabb volt a helyzetem, mert ez az élvezet igen megfogott, de kezed feloldozott és megszabadított engem.
Megvallom, hogy most is könnyen ráfelejtkezem az énekre, ha igéd élteti, s ha az énekes hangja kedves és gyakorlott; - de nem köt le egészen, mert otthagyom, amikor akarom. Igéd élteti ezen énekeket, s ezért bocsájtom őket magamhoz; igéd révén azonban szívemben valami kis méltó helyet kérnek s bizony alig-alig szabom ki a nekik megfelelőt!
Néha ugyanis úgy látom, mintha jobban kitüntetném őket, mint illenék. Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tűzdelik lelkemet jámborságra, mint ének nélkül; - továbbá, hogy lelkünk különféle érzéseinek más-más kifejező módja van hangban és énekben, s ez a mód valami titkos rokonság erejében az érzelmeket elő tudja idézni.
Baj azonban, hogy az érzékek élvezete, amelynek pedig nem üdvös a lelket kiszolgáltatni, mert elgyengíti, - gyakran rászed engem. Nem akar ugyanis türelmesen egy fokkal hátrább a gondolat után következni, hanem előre igyekszik és ő akar vezetni, pedig csak a gondolat kedvéért kapott bebocsájtást.
Így aztán hibázok. Nem veszem észre mindjárt, csak azután látom.
 Máskor meg éppen ettől a kelepcétől való mértéktelen óvakodásomban a túlságos szigorúság hibájába esem, éspedig annyira, hogy néha még a Dávid-féle zsoltár megszokott kedves éneklési módjait is egytől egyig száműzni szeretném fülemből - sőt az Egyházból is -, s biztosabbnak látom azt, amit az alexandriai püspöktől Athanasiusról - emlékszem - gyakran emlegettek előttem; ő ugyanis a zsoltárokat olyan kevés hangváltozattal énekelte, hogy az ének inkább volt olvasás, mint ének.

Mindazonáltal ha eszembe jut, hogyan omlottak az egyházi énekek hallatára könnyeim hitem visszanyerésének első idejében, s ha meggondolom, hogy most nem az ének maga, hanem a csengő hangon, s egészen megfelelő hangváltozattal énekelt igék indítják meg lelkemet, - megint csak megismerem, hogy nem kis haszna vagyon ezen szokásoknak.
Ilyen az én ingadozásom az élvezet veszedelme s lelkem haszna között; lassankint azonban mégis ahhoz a véleményhez közeledem, hogy helyeselni kell a templomban immár szokásos éneklést, mert a gyengébb lelkek jámbor áhítatra indulnak, mikor kedves éneket hallanak."
"Nem akarok azonban véglegesen dönteni ebben a kérdésben." - zárja le végül a kérdést a nagy aszkéta, akinek a teljes önmegtagadás mellett foglal állást a tekintetben, hogy mit szabad (és hogyan) nézni, enni, gondolni stb... de hallani és énekelni...
A "probléma" nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az énekek szövege Isten Igéje. És ha valamilyen fajta előadásmód felkelti az ember figyelmét, megnyitja a szívét Isten Igéjére, akkor az lehet-e Isten színe előtt (és nem valamilyen esztétikai rendszer szerint) rossz? Bár nem azért kell szeretni a zsoltárokat, mert szépen, sőt nekünk tetszetősen éneklik, de ha ez az élvezet az ára, hogy meg tudjuk szeretni őket, akkor elvethetjük-e?

2012. augusztus 4., szombat

Áramszünet Indiában

 Itt ülök a laptopom előtt, mobilos internetkapcsolatom révén olvasom az elmúlt pár nap híreit. Egyre jobban tudatosul bennem, hogy milyen jómód is vesz körül, és hogy ez mennyire megszokottá vált. Itt van például az elektromos áram. Tovább gondolom. Áram nélkül úgy képzelem, személyesen nagyon jól tudnék élni. De a társadalom, amiben élek nem. Áram nélkül én sem tudnék megfelelően kapcsolódni ehhez a társadalomhoz, és viszont: az sem énhozzám. Nem nagyban gondolkodva, csak a leghétköznapibb dolgoktól kiindulva: bankkártyán kapom a pénzemet, mobilon és interneten keresztül tartom sokakkal a kapcsolatot, a könyvtár, a bolt vonalkódolvasós rendszere, a középületek fotocellás ajtói, a vonatok, kórházak...

 Pár napja India felében több órára leállt az áramellátást. Több üzem, kórház, iskola, munkahely is sötétségbe borult. Föld alatti bányaliftekben ragadtak  munkások, a vonatok vesztegeltek, Újdelhi metrórendszere felmondta a szolgálatot... 620 millió ember maradt órákon át áram nélkül - írja a közlemény. Máshol 680 milliót mondanak. Úgy látszik ott, a világnak azon a részén nem számít a különbség. (Mi itthon azon sajnálkozunk, hogy az országunk népessége tíz millió fő alá csökkent...)

 Eszembe jutott, hogy Teréz anya is egy áramszünet miatt halt meg, miután a kórház mindkét generátora felmondta a szolgálatot.


Képek New Delhiben az áramszünetről:





A képek forrása: The Wall Street Journal

2012. július 30., hétfő

Nem okos

Mióta lemondtam a családos életről, több dolgom volt egészen kicsi gyerekekkel, mint valaha is álmodtam volna. Az egyik egyházi gyerekotthonban dolgoztam alkalmilag, amikor azt a kijelentést tettem egy ott dolgozó másik felnőttnek, hogy Dórika (óvodás kislány, akinek természetesen nem ez a valódi neve) nem okos (Természetesen nem gyerekek előtt).
Amit ezután kaptam... szólni sem tudtam a döbbenettől, valószínűleg, ha káromkodtam volna is kevesebb felháborodást ébresztettem volna. Értetlenül álltam a kijelentésem körül kitörő viharban, én ugyanis egy tagadhatatlan tényt állapítottam meg. Dórika, most, ebben a korban bizony lassú felfogású. Ezt bárki tapasztalhatja, aki egész nap vele van, különösen, hogy sok az ovis, feltűnnek a különbségek (és elárulom, nem csak a felnőtteknek, és bizony a gyerekek /alapból/ nem pol.korrektek...). Őszintén szólva, kicsit segíteni is akartam ezzel a kijelentéssel, mert ez egy óvodásnál ez azt is jelenti, hogy jobban oda kell figyelni rá (pl. harmadszorra is elmondani neki, hogy vegye fel a zokniját... mert ha csak kétszer szól az ember, akkor közvetlenül indulás előtt, amikor már az óvodástáskák tartalmát (tízórai, víz, stb...) kellene ellenőrizni, veszi észre az ember, hogy Dórika bizony még nem fogta fel, hogy itt az indulás ideje, zokni sehol, a cipőjét meg elfelejtette, hova rakta... stb.. stb...). És hogy ezeket a dolgokat nem rosszindulatból, felnőttek iránti gyűlöletből*, stb... teszi.

Merthogy Dórika bár lassú felfogású, nagyon kedves. Igaz, reakciói megkésettek, de sokszor tudatlanul is "ügyesek", társai emiatt (is) szeretik őt, és a felnőttek szívébe is hamarabb belopja magát, mint néhány hihetetlenül intelligens, de az eszét egyáltalán nem építő dolgokra használó gyerektársa (például egy gyakori eset az egyik borotvaeszű lánykánál: ha egyszer ellopott valamit, úgy el tudta dugni, hogy soha nem került elő, amíg elő nem adta. Meggyőződésünk volt, hogy előttünk gondolkodik, hogy hol fogjuk az adott tárgyat keresni. Természetesen azért máshol is megnyilvánult az intelligenciája...:)).
Egy kedves eset: mise után az egyik segédlelkész miután szólt hozzájuk pár kedves szót, megáldotta őket (kis keresztet rajzolt a homlukukra). A lelkész már régen elment, amikor Dórika megszólalt: "A papbácsi keresztet rajzolt a homlokunkra, hogy vigyázzon ránk a Jézuska." Habár egyrészt már régen elmúlt a szituáció, másrészt az omniózus mondatot valószínűleg nemrégen hallotta óvodáshittanon,  és most beugrott neki, tehát "nem nagy teljesítmény", de mégis egyszerre ő lett a körülötte álló felnőttek figyelem és dicséret középpontja. A kedvesség akarat és nem ész kérdése. És Dórika bizony, nem okosan is, egy boldog és elégedett óvodás, aki sok szeretetet kap és ad a gyerekotthonban. 

  Manapság az észt az ember legfontosabb értékének tekintik, sőt ha valaki megjegyzi, hogy egy kisgyerek nem okos, akkor olybá tekintik, mintha a embervoltát vonta volna kétségbe. Pedig el kell fogadni, hogy vannak nem okos gyerekek. Azt nem kell elfogadni, hogy nem lehetnek okosabbak, de ha valakit nem sikerül fejleszteni, stb... akkor nem kell vele éreztetni, hogy egy csődtömeg, mert erre nincs alapunk. Ugyanis ez következik abból, ha az észt abszolút értéknek tesszük meg. 
 Mert egy olyan társadalomban, amelyet kizárólagosan tudás-alapúnak ismerünk el,  fenn áll a veszélye, hogy ezeket a gyerekeket, valójában, miközben esélyegyenlőséget meg mittudom én mit hirdetünk szóban, alapból veszteseknek fogjuk tekinteni. Itt meghasonlik egymással a modern társadalom (esélyegyenlőség vs. predestináció), kijárt út inkább letagadni a valóságot, és nem mondjuk ki, hogy vannak buta gyerekek. Például az iskolában kikötjük, hogy az eltusolás érdekében ne számokkal történjen, hanem szóban az osztályzás. De miért? Talán mert máskor ha valakinek nem csupa ötösök sorakoztak a bizonyítványában nem volt baj, "majd lesz belőle becsületes munkásember, átveszi az apja műhelyét",  vagy a szülő közölte, hogy nembaj, ő is mindig megbukott matekból, mégis vitte valamire. Manapság egy "változó, új világban" mintha megszűntek volna az ilyen reakciók. Most a bizonyítvány, a szülő szemében is minden lett. És bizony nem lehet mindenki kitűnő. Akkor inkább ne legyenek ott számok... Azt hiszem, követhető a logika.
Nem mondom, hogy az ész nem érték. De az ellen tiltakozok, hogy az egyetlen vagy a legfontosabb.
És én nem mondom, hogy Dórika nem lehet okos, lehet hogy későn érő típus (ilyet is nem egyet ismerek, volt egy lány, aki 14 évesen hirtelen behozott több év hátrányt, mert akkor valahogy "megnyílt" és szó szerint, elkezdte falni a könyveket,  minden érdekelte, és minden ismeret ráragadt). De a jelenlegi helyzetét nem fogom letagadni.
Különben is, ha folyton elhitetném magammal, hogy egy kisgyerek nagyon-nagyon okos, sőt a a lehető legokosabb a világon, akkor mégis hogyan tudnám látni a fejlődését? Ebben az esetben az egyetlen dolog, amit meg tudnék látni, hacsak el nem vesznék a hazugságban: amikor visszamarad, a kudarcait... És ez meg mire jó?


Még egy megjegyzés, a felületesen olvasók kedvéért: természetesen Dórikának nem fogom elmondani, hogy buta, de azt nem hazudom, hogy okos. Rá ez nem tartozik, de tartozik a nevelőre, lásd a reggelente sokszor előforduló zokni-ügyet. Ha mondanék neki valamit, akkor az igazságot: hogy nála ez  nem releváns tulajdonság.



* Mivel ezek a gyerekek nem véletlenül nem otthon vannak (a szülők nem hogy nem tudják, többségükben nem is akarják nevelni őket, nem egyet maguk dobtak ki az utcára) ilyen extrém viselkedés is előfordul.

2012. július 15., vasárnap

Önismeret

A mai nap elmélkedéseiben az alábbi kérdésekre fókuszálni:
1. Ha Önök eléggé biztosra akarnak menni, amikor személyiségük magját próbálják felfedezni – főleg, ha vallásosan kiformált emberekről van szó –, ez a tanácsom: találják meg kedvenc röpimájukat. Léteznie kell egy kedvenc röpimának! Ha ez belülről ered, akkor a személyiségük is részt vesz benne. A kérdés persze ez: Van-e egyáltalán kedvenc kis imádságom? Nem kell persze, hogy ez valódi, szóbeli ima legyen. Ha viszont ilyenem nincs, akkor félnem kell, hogy személyiségemnek már egyáltalán nincs (vallásosan kiformált) magja. Akkor vallásos tömegember lettem.
2. Kérdezzenek rá kedvenc foglalatosságukra, mert ebben személyiségük egy irracionális része nyilvánul meg.
3. Kérdezzenek rá kedvenc mottójukra. Létezik-e olyan mottó, amelyik váratlanul az eszembe jut? Van olyan szó, mely lángra gyújtja szívemet? Más szó nem tesz rám semmi hatást, hiába lelkesednek érte tízezrek. Csak az lobbant lángra, amelyik visszaadja az alapmagatartásomat.
4. Mi a kedvenc vallásgyakorlatom? És ha azt a modern kritika látszólag egészen perifériálisnak ítélné? Egyik szentnek a személyes eszménye a szegény lelkek felkarolása volt. Ne mondják, az Isten szerelmére, hogy a személyes eszményünk csak a Szentháromság lehet! A fő dolog itt ugyanis az, hogy eltaláljuk személyiségünk magját. Ha ez nem sikerül, akkor mit számít, ha a Szentháromságról beszélek, csak beszélek, és nincs hozzá semmi olyan személyes kapcsolódási pontom, mint pl. a szegények iránti vagy az őrangyalom iránti szeretetem.

2012. július 12., csütörtök

Vizitáció

"De hogyan történhet velem az, hogy Uramnak anyja jön hozzám?" 
(Lk 1,43)


Nem mi megyünk Jézushoz.
Ő jön hozzánk.


Erzsébet volt az első, akinek a Szűzanya vitte el.



Vizitáció, Martigny

 Most csak ennyit megkésetten erről az ünnepről. Pedig szerettem volna írni, például arról a utilatirista-moralizáló prédikációtípusról, ami sok helyütt elhangzik ilyenkor a templomokban, nevezetesen, hogy "nézzük csak meg, milyen aranyos-gondos-figyelmes-segítőkész  a Szűzanya, segít terhes rokona háztartásában". A fenéket. Ha csak segíteni akart volna, valószínűleg épp elég túlterhelt családanyát talált volna Názáretben is, és nem gyalogol kilométereket. Sőt, ha valamelyik hívő netán újra elolvassa az evangéliumot, megbotránkozva látja, hogy az aranyszívű Szűzanya, bizony a legnagyobb bajban hagyja ott barátnőjét: pontosan a szülés előtti napokban. Erzsébet egyedül vajúdik, magányosan fekszik gyermekágyi lázban, csak egy néma férj áll az oldalán?! 
 Mária valóban figyelmes, például a kánai mennyegzőn felhívja a figyelmet arra, hogy elfogyott a bor, nincs is kétségünk afelől, hogy valóban kiváló segítséget és társaságot nyújtott Erzsébetnek. De Mária látogatása túlterjed ezen az együgyű magyarázaton. Sokkal nagyobb jelentősége volt és van.
 Az angyali üdvözletben Gábriel beszél Máriának Erzsébetről: "Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van... mert Istennek semmi sem lehetetlen" Mária ezért megy Názáretből Júdába: találkozni akar azzal az asszonnyal, aki nem csak testi, de lelki rokona is. Aki szintén megtapasztalta, amit ő is meg fog: hogy "Istennek semmi sem lehetetlen". Találkozásuk ezért semmi másról nem szól, mint Isten dicsőítéséről. Az evangélium ezen része, valószínűleg a legszebb Istendicséret az egész Bibliában.
 Mégsem tudtam megállni, hogy ne írjam le, legalább egy részét a gondolataimnak. A vizitáció, és így az üdvtörténet álságos elhumanizálása pont az embert degradálja le. Ebben a találkozásban sokminden történt, sokminden elhangzott a Szentlélektől ihletetten. Ne engedjünk a csábításnak, és gondoljuk azt, hogy egy nőnek, egy háziasszonynak semmi másra nem lehet szüksége és lehetősége, csak egy szorgos kézre, aki segít neki a főzésben-mosásban. Mert ez a leírás éppen ezt cáfolja meg. 

"Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába.
 Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. 
Hangosan felkiáltott: 
- Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.
Mária erre így szólt:
- Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik. Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataikban kevélykedőket. Hatalmasokat levetett a trónról,és kicsinyeket felemelt. Éhezőket betöltött jókkal,és üresen bocsátott el gazdagokat. Felkarolta szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról,  amint megmondta atyáinknak,  Ábrahámnak és utódainak mindörökre.
 És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután visszatért házába. Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült."

2012. július 11., szerda

A teljesen biztonságos fogamzásgátló módszer

Az orvosi ellenőrzés nélküli fogamzásgátló módszerek reklámja legyőzhetetlen.

 Még a józan ész által is. Általában 99%-os hatékonysággal hirdetik a legjobbakat. (Ez tudtommal a kondom spermaölő szerrel.)
Többet nem mernek mondani, mert egy termék, amelyet nagy mennyiségben gyártanak és fogyasztanak, mindig lehet hibás. (Pl. a kondom lyukas, gyenge, szállítás közben sérült stb..., de a tisztán kemikális szerek hibafaktora, hatásmechanizmusuknál fogva ennél lényegesen nagyobb, átlag 10% körül van). Egyébként több "független" kutató (pl. tudományegyetemek) ennél sokkal kisebb hatékonyságot mutatott ki.
A 99%, tökéletesen megteszi a vásárlói társadalom lebutított emberének, hiszen 1% igazán semmi, különösen az egészségügyben. A legbiztonságosabb műtétek kockázati faktora is nagyobb ennél (szövődmények, stb...). Tehát a szex, megnyugodhatunk, ez alapján "teljesen biztonságos".

Nézzünk a számok mögé, először csak számokkal. Van egy jóravaló fiatal pár. Azt tervezik, hogy az egyetem befejezése után, amikor biztossá válik, hogy mindketten ugyanabban a városban kapnak munkahelyet, anyagilag stabizilálódnak,  és meg tudják teremteni a szükséges körülményeket egy születendő gyermek számára, természetesen családot fognak alapítani. Addigra megérnek arra is, hogy életük végéig kimondják egymásnak az igent, erre jelenleg még képtelenek, jobb erről nem gondolkodni. Tételezzük fel, hogy még csak együtt sem laknak. Hétvégente találkoznak, de akkor feltétlen, mert a távkapcsolat önmagában hamar elsorvad. A hétvégéket szeretkezéssel koronázzák meg. Ugye két év az már több mint 100 hétvége. Jóindulattal végeztük a számítást, egy huszonévesnek a heti egy alkalomnál, azért rendszerint több "igénye" van, és még több képessége. Innen nézve az az 1% már nem is olyan csekély.
Ha az az 1% (ismétlem, csak a módszer önmagából fakadó hibafaktor, tehát még nem beszéltünk az emberi hibákról, mint például a feledékenység, a kíváncsiság (!), vagy teszem azt az alkoholos mámorból fakadó gondatlanság) "betalál?"

Akkor bizony ott a... mi is? A kisbaba, akit vártak (igaz, nem mostanra, hanem 4-5 évvel később), akinek elképzelte a lány a gyerekszobáját (5 év múlva hogy fogja berendezni), a ruhácskáit, cipőcskéit, stb...

Nem, ott a "műhiba", amit gyorsan ki kell küszöbölni, meg kell szüntetni. Ez nem gyermek, mert gyermek ezek szerint csak az, akit annak képzelt a leendő (?) szülő: az az 5 év múlvára képzelt kis csöppség, aki majd egy házasságba születik bele. Ez csak 1%-nyi hibalehetőség. De miért is? Mert a patikában és a gyártócégek marketingesei azt mondták nekünk, és mert ez roppant kényelmes, kielégíti az egoizmusunkat, könnyű és jó elhinni.

2012. július 10., kedd

Egy gondolat a hamis misztikáról

"Ahogy a bűnbánat útján haladtam – mondta Boldog Angéla – tizennyolc lelki lépést tettem meg, mielőtt tudatára ébredtem volna életem tökéletlenségének."

 Folignoi Boldog Angéla a ferences világi rend nagy misztikusa volt.
 Harminchét éves koráig az itáliai gazdag nők tékozló és hiú életét élte. Helyzetéből és életmódjából adódóan mélyen megvetette az ekkoriban virágzásnak induló bűnbánó mozgalmakat, mígnem egyszer csak valamit történt az életében.
 Megtérését tévesen szokták ahhoz kötni, hogy álmában megjelent Assisi Szent Ferenc*. Angéla könyvében világosan leírja: Ferenc már a második lépésről segíti a harmadikra. A jelenés "csak" válasz volt megkezdett, komoly, de még bizonytalan, önféltésből és nem Isten szeretetéből fakadó bűnbánatára. 
Mit olvashatunk az első lépésként? Tudjuk, hogy megtérése előtt vészterhes időket élt meg Foligno, és valószínűleg személyes veszteségek is érték Angélát és családját (férjnél volt és  több gyermeket felnevelt). Ezek segíthették, hogy rátaláljon az egyedül biztonságot nyújtó Istenre, azonban ezekről nem szól könyvében. Nem véletlenül. Amikor elmeséli, hogyan indult el a bűnbánat útján, csak a lényeget közli: többé nem akart élethazugságban élni, és nem venni tudomást a bűn nyugtalanító létezéséről.
Lépésről lépésre beszámol arról, hogyan győzi le kezdeti hibáit (például eleinte nem meri  a gyóntató papnak megvallani a legszégyenteljesebb bűneit, habár ekkor már buzgó áldozó), és  megkezdett nehéz útján miként segíti folyamatosan Isten.
Mint láthattuk, már lelkiélete második szakaszában látomásról számol be, és később sem maradnak el a víziók. Ezek mellett mély teológiai igazságokat belátó értelmi megvilágosítások mélyítik az eltökélt bűnbánó nő hitét.
Az utolsó szakaszban, a tizennyolcadik lépést téve Isten felé, pedig az állandó kegyelem, az életszentség állapotában volt. Elmeséli, hogy olyan gyönyörűséget talál az imában, hogy elfelejt enni, sőt nem is szeretne, csakhogy imádkozhasson helyette (bár felismeri, hogy ez kísértés, és küzd ellene). "Szívemben a szeretet olyan hatalmas tüze volt, hogy soha nem fáradtam bele a térdelésbe, vagy más vezeklő cselekedet végzésébe. Ezután az Isteni szeretet még nagyobb tüze és szenvedélye töltött el, olyan fokon, hogy ha bárkit meghallottam Istenről beszélni, hangosan sírtam, és még ha valaki egy baltával a kezében is lett volna ott, hogy megöljön, az sem tudott volna megfékezni ebben. Ez legelőször akkor történt velem, amikor eladtam a földemből egy kis darabot, hogy a pénzt a szegényeknek adhassam (ez volt a legjobb birtokom)..." 
Mégis, egy szóval sem említi, hogy tökéletessé vált volna. Ellenkezőleg: "Tudatára ébredtem tökéletlenségemnek." 

Nemrégiben egy már tanításában is gyanús "magánkinyilatkoztatásokaban" részesülő hívő írása akadt a kezembe. Ebben először is vázolta a misztika tankönyvi útját: vannak kezdők, haladók, tökéletesek ezen az úton. Megnyugtatta kedves olvasóit, hogy ők már a "haladók" közé tartoznak, hiszen nyitottak az ő tanítására, illetve az általa szóló entitás (ő Máriának nevezte) kéréseire, ellentétben a süket tömegekkel.
 A gőg lépesmézes madzagjára könnyű ráharapni. Nem véletlenül hangsúlyozzák az evangéliumok Jézus farizeusok elleni tanítását: tapasztalatom szerint ez az egyik legnagyobb kísértése a keresztényeknek. Jó dolog azt hallani, hogy én már haladó vagyok, ellentétben a "többiekkel".

A mély misztikus kegyelmekben részesült szentek soha nem mondanak olyasmiket  magukról, hogy ők már haladók, vagy különbek bárkinél.  Szeretik ezt, és hasonló megnyilatkoztatásaikat azzal eltusolni, hogy "ezt "csak" alázatosságból írta". Az ilyen tartalmú, és így hangsúlyozott megállapítások általában olyan szövegkörnyezetben találhatók, amely nem teszi kétségessé az olvasó számára, hogy ezt bizony az adott szent nagyon rosszul tette, mert eltorzította az igazságot. Az alázatot ilyenkor összemossák az alázatoskodással, sőt sokszor egészen leminősítik aggodalmaskodássá. Azért is esett Boldog Angélára a választásom, mert az ő bűnbánó útja pontosan arról szól, miként válik Isten segítségével az önmagunkért való aggodalomból Isten szeretetéből fakadó alázat. Angéla első lépése bűnei keserves siratása volt. Félt a pokoltól, és érezte, hogy ezek nem jó dolgok. De ez még csak egy társadalmi normákból (hallotta, hogy ezeket a dolgokat elítélik a hívő keresztények és a prédikátorok) és önféltésből forrásozó bűnbánat volt. Élete végén is a bűneit siratja. Látszólag semmit nem változott. De valójában "ráébredt élete tökéletlenségére": megtalálta azt az abszolút, elfogadó Szeretetet, amitől eltávolodott minden bűnében. Az alázat nem a tények eltorzítása, hogy jó képet fessünk magunkról jámbor keresztények körében. Ellenkezőleg: a tények soha nem látott tisztán látása, hiszen már nem a változékony közösségi szabályokhoz, vagy  még változékonyabb önelvárásainkhoz, egyre bővülő világi tudásunkhoz igazodik, és ily módon így részesülés annak  az Igaznak  az életében, aki "szelíd volt és alázatos szívű".

Folignoi Boldog Angéla holtteste
*Lásd például: nyitottegyetemFalvay

Folignoi Boldog Angéla könyve az interneten.

2012. július 1., vasárnap

Boldog II. János Pál pápa a Szent Mihály-imáról


"Habár manapság ezt az imát többé nem mondják el a misék végén, arra kérek mindenkit, ne felejtse el és imádkozza, hogy segítséget kapjon a sötétség erői és az e világ szelleme elleni harcban." 
[II. János Pál, Regina Caeli, 1994. április 24.]

„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; 
a sátán gonoszsága és cselvetései ellen légy oltalmunk.
Parancsoljon neki Isten, esedezve kérünk;
te pedig, mennyei sereg fejedelme, 
a sátánt és a többi gonosz szellemet, 
(a)kik a lelkek elveszejtésére körüljárnak a világban, 
isteni erővel taszítsd le a pokolba. 
Amen.”


Az ima keletkezéséről bővebben: http://www.hagiosz.net/?q=node/29
A fordításról: http://capitulumlaicorum.blogspot.ch/2010/05/invokacio-szent-mihalyhoz.html

2012. június 29., péntek

Isten hat nap alatt teremtette a világot? I.


"[A boldogság] lényegében
az igazság megnyugtató öröme"
Szent Ágoston: Vallomások, 
10. könyv 23. fejezet

1600 évvel ezelőtt nem voltak olyan tudományos eszközök, amelyek alapján nemmel válaszolhattak volna  kérdésre. Mégis, pusztán bölcseleti megfontolásokból a Szentírás kinyilatkoztatásként való elfogadása alapján  Szent Ágoston egyértelműen megcáfolja a kérdésben foglalt állítást:
"Sokat törtem a fejemet azon a kérdésen, hogy csakugyan hétszer vagy nyolcszor láttad-e jóknak alkotásaidat, amelyek megnyerték tetszésedet; - de a te látásodban nem akadok időre, ami nélkül pedig nincs értelme annak, hogy ennyiszer vagy annyiszor nézted meg műveidet." (Vallomások, 13. könyv, 29. fejezet)
Ez konklúzió, a 11-12. könyvben azonban részletesen kifejti a kérdést.

Egy szemléletes példát ír arra, hogy milyen lehet az az látásmód, amelyben "nincs idő". Isten mindentudását ugyanis a legegyszerűbb (lenne) úgy elgondolnunk, mint amikor mi állunk egy olyan folyamatban, aminek tudjuk az elejét, végét és lefolyását, például egy tökéletesen ismert verset hallgatunk, olvasunk vagy mondunk. 
"Aki ismert éneket énekel, s aki az ismeretes éneket hallja, annak érzelme a következő szavak várása s a már elhangzottak emlékezete szerint változik s figyelme is megoszlik; - veled ez, Uram, elménk örök teremtője, változatlan, tehát valóban örök mivoltodnál fogva meg nem eshetik.
Amint tehát ismeretbéli változás nélkül ismerted "kezdetben az eget és a földet," - éppen úgy nem okozott benned megoszlást a cselekvés sem, amellyel kezdetben megteremtetted az eget és a földet." (Vallomások, 11. könyv, 31. fejezet)
Könyörtelenül leszámol azzal a gyermekes képzettel, amely úgy képzeli el Isten teremtését, hogy egy ősz szakállú öregapó (az Atya) üldögél a nagy sötétségben, míg egyszerre csak eszébe jut, hogy igazán csinálhatna valamit, és nekilát a föld megalkotásának. (Előzőleg kifejti, hogy teremtmény híján nincsen idő - nem ezt mondja a legmodernebb asztrofizika is: az univerzum keletkezése előtt nem tudunk időről beszélni. És felhívnám a figyelmet arra, hogy az "ősrobbanás" és az első hipotetikus állapot közötti időben /ez azt hiszem, ez pár milliomod része a másodpercnek/ nem tudják mi történt, milyen állapot uralkodott, és hogy hogyan létezett az idő)
"[Isten akaratában] nincs is tárgyak szerint változó akarás, hanem egyszerre, együtt és mindig akar mindent, amit akar, - új és új akarás nélkül, időrendi egymásután nélkül, anélkül, hogy később akarná, amit előbb nem akart, és megfordítva. Az ilyen akarat ugyanis változékony, örök pedig nem lehet az, ami változik, viszont a mi Istenünk örökkévaló!" (Vallomások, 12. könyv, 15. fejezet)
"Nincsenek-e telis-tele ósdi [sic!] nézetekkel, akik azt feszegetik: mit művelt Isten, mielőtt a világot teremtette? Ha semmit - mondják -, ha nem működött semmiféle irányban, miért nem maradt azután is örökké munka nélkül? Ha Istenben új mozzanat, új akarat keletkezett, hogy alkosson valamit, amit azelőtt sohasem cselekedett; - igazi-e immár örökkévalósága, amelyben új, azelőtt ismeretlen akarat kelhetett?

Isten akarata nem teremtmény, hanem megelőz minden teremtményt, - hisz semmi sem jöhetne létre a teremtő akarata nélkül. Isten akarata tehát Isten lényegéhez tartozik. Már most ha azt mondjuk, hogy keletkezett valami Isten lényegében, ami előbb nem volt, bizonyára nem lehet azt a lényeget igazság szerint örökkévalónak hirdetni; ha viszont örök volt Istenben a teremtő akarat, miért nem örök a teremtmény?"
"Felelek immár arra a kérdésre: mit cselekedett Isten, mielőtt az eget és földet megteremtette. Felelek, de nem úgy, mint valakiről beszélik, hogy a kérdésben rejlő nehézséget kikerülve tréfásan azt mondotta: "poklot gyártott a titkait feszegetők részére!"
Így nem felelek, mert más az értés, más a sértés! Inkább megmondanám, hogy amihez nem értek, azt nem értem, - mint olyasvalamit feleljek, amiből gúny háramlik a nagy kérdés megpendítőjére, arra meg, aki ostobán felel, dicséret.
Az én válaszom ez.
Te vagy, Istenem, minden teremtett dolog teremtője. S azon az alapon, hogy az ég és föld elnevezéssel minden teremtményt felölelek, nagy bátran kimondom: az ég és föld megteremtése előtt Isten semmit nem teremtő módon nem cselekedett. Ha cselekedett, csak teremtményt alkothatott. Sok hasznos dolgot szeretnék tudni; bár mind úgy tudnám, mint azt, hogy egyetlen teremtmény sem jött létre az első teremtmény megalkotása előtt." (Vallomások, 11. könyv, 12. fejezet)
"Ott [a mennyben] majd nem bántanak emberi kérdezősködések; - jaj, nagy büntető betegség az rajtuk, hogy nagyobb a kíváncsiságuk szomja, mint az értelmük ereje, - ott majd nem feszegetnek olyanokat, hogy: mit művelt Isten a világ teremtése előtt? - Vagy: hogyan jutott eszébe teremteni valamit, mikor azelőtt soha semmit sem teremtett?
Adj nekik, Uram, helyes értelmet a beszédhez; add megérteniök, hogy nem lehet ott "sohasem"-ről beszélni, ahol egyáltalán nincsen idő. Következőleg ha azt mondom Istenről, hogy soha azelőtt nem teremtett, csak annyit mondok, hogy időben nem teremtett.
Vegyék eszükbe, hogy teremtmény híján idő sincs, s hagyják abba az ilyen hiábavaló beszédet. Lendüljenek ők is azok felé, amik előttük vannak, s értsék meg, hogy te minden időknek vagy minden idők előtt örök teremtője, s hogy semmi idő és semmi teremtmény, még ha időkön felül áll is, nem egyforma veled az örökkévalóságban. (Vallomások, 11. könyv, 30. fejezet)
Végül egy felmerülő kérdés: mégis miért teremtett Isten?

"Hogy a véges jó ne maradjon teremtetlenül." (Vallomások, 13. könyv, 2. fejezet)


Ui.: Szent Ágoston ezen könyvére úgy gondolom, még többször vissza fogok térni, mert rendkívül összetettnek találom.

2012. június 20., szerda

Ha "mindenek szeme bízón Rád tekint..."

Egy Boldog Charles de Foucauld-t ábrázoló ikon festése kapcsán két napja folyamatosan egy kolostori könyvtárban látott szakadozott könyv járt a fejemben. Hogy én azt nagyon szeretném elolvasni. Tudtam, hogy csak egy nagyon régi, második világháború előtti kiadása létezik, úgyhogy a közkönyvtárakban biztosan nincs meg, illetve ha valahol mégis megtalálható valószínűleg nem a kölcsönözhető állományban. Tegnap este mégis hiába próbáltam kiverni a fejemből.
Ma reggel rábukkantam az interneten, pedig nem is kerestem.
Méghozzá ez az könyvajánlókat és -ismertetőket tartalmazó oldal egyetlen letölthető könyve (ami nem a PPEK-ről származik).
Istennek legyen hála.
Letölthető innen

2012. május 17., csütörtök

Ablakmosás közben

 Másodjára is nekifogok, hogy lemossam az ablaküvegeket. A szoba előzőleg a nagymama gyermekeié volt. Ők már húsz éve elköltöztek. Minden nyom arra utal, hogy azóta nem látott rongyot, vizet és tisztítótszert a szoba. Amikor végre azt hiszem, hogy befejeztem és végigtekintek a munkámon, eddig nem látott foltok tűnnek a szemembe.

 Áttetszővé válni a legnehezebb.
 Áttetszőnek lenni, Istent mutatni - és közben önmagunk maradni, sőt igazán önmagunkká lenni.
 Az üveg pont attól önmaga, hogy áttetsző. Az az üveg, amelyik nem engedi át a fényt, nem làtszik üvegnek, hazudik magàrol.

2012. május 10., csütörtök

Interjú Puskely Mária nővérrel

Ezt a régen engem is tanító, nagy hatású szerzetestanárnővel készült interjút az interneten találtam, én csak legépeltem.
- Kedves Mária nővér, mióta tanít?
- Fiatal nővér koromtól kezdve, amikor is elvégeztem három szakot az ELTÉ-n, Budapesten. A debreceni Svetits gimnáziumban kezdtem el már novíciaként tanítani, ott mindössze nyolc évet tanítottam, azután másfele fordult a sorsom szekere.

- Ez úgy tudom, elhozta Szegedre is, a tudományegyetemre, elvitte a piliscsabai Pázmány egyetemre és még sok helyre. Hogyan jöttek a sorrendben a tanítási helyek?

- Kicsit meg kell szakítanom, méghozzá hosszabb időre a kronológiát, ugyanis Debrecen után és rövid pesti tartózkodás után (mert én kispesti vagyok), 22 évet külföldön töltöttem: Franciaországban, Távol-Keleten, Kínában, Ausztriában, és hát gyakorlatilag az összes nyugati országot bejártam, már mint a Vatikáni Rádió munkatársa, mint a Magyar Osztály szerkesztője.

- Érdekes munka lehetett egy szerzetesnek a Vatikáni Rádióban szerkesztőként dolgozni, egy picit nem esett messze az elhivatottságtól? Vagy éppen segítette azt?

- Hagy ne legyek nagyképű, de talán így mutandi mutandis igazolódik József Attila mondata, hogy "én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani". Mint a vatikáni rádió munkatársa, teljes időben, még azért szakítottam időt, lehetőséget arra, hogy tovább tanuljak, a Teresianum pápai egyetemen végeztem további tanulmányokat. Tudja elég sűrű volt az életem, ez mindössze 12 évig tartott. A kongregációnknak, a Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővéreknek a központi generalátusi háza Rómában van, úgyhogy abban a közösségben éltem. Ott három nyelven beszéltünk, mert nemzetközi volt a közösség, másrészt pedig a rádiónál nem volt olyan, hogy valaki valamilyen nyelvet nem értett, vagy nem tudott, hiszen a világ minden részéből jöttek, akkortájt még úgy hívták, hogy telexek, és ebben el kellett igazodni. A pápa rádiója voltunk, ehhez kellett passzítani a műsoranyagot, és mi természetesen figyeltünk arra, hogy mi az, ami a magyarokat, a magyar társadalmat közvetlenül érinti, hiszen jóformán a vatikáni rádió volt az egyetlen lehetősége annak, hogy a pápáról, az egyház sorsáról közvetlen információkat kapjanak. 

- Ott a rádióban volt-e esetleg saját, önálló műsora, azon kívül, hogy hír és információ jellegű műsorokat készítettek, tehát voltak-e olyan műsorok, hogy mit tudom én, egy  könyvről szólt, kultúráról, művészetről. Egy-két címet hallhatnánk ebből?

- Voltak ilyen műsorok, hiszen jóllehet mi átéltük VI. Pált, aztán a két János Pál pápát, úgyhogy ilyen szempontból sűrű volt a levegő, de bőven volt alkalmunk arra, hogy könyveket, folyóiratokat, cikkeket, satöbbit ismertessünk. A jezsuita munkatárs minden héten tartott egy homíliát, én inkább így a szépirodalomban voltam benne, az volt igazán a területem, és talán megjegyzem, hogy itt, Rómában jelent meg az első könyvem. 

- Épp azt akartam kérdezni, hogy az írás akkor már ott elkezdődött? Azóta nagyon sok könyve jelent meg, Szent Margitról, Szent Erzsébetről, nem akarom most felsorolni mindegyiket, dolgozik-e most valamilyen könyvön?

- Jó, akkor a kérdés egyik felére válaszolok. Ha jól számolom, mert egy hivatalos dokumentumot kellett kitöltenem, azt hiszem 39 eredeti könyvem jelent meg, és 27-28 nem tudom, fordítás három, négy, öt nyelvből. Pillanatnyilag könyvön nem dolgozom, mert most az egyetemistákkal vagyok nagyon elfoglalva, de amit még visszatérőleg jeleznék, hogy ezek vad idők voltak, mikor mi a vatikáni rádióban így együtt dolgoztunk. És százával ezrével küldtem haza a könyveket a vatikáni posta vállalta ezt, és minden megérkezett. Máig nem értem, hogy lehet ez, hiszen nem olyan szelek fújtak kis hazánkban.

- Sohasem a kis szelekkel, hanem a nagy szelekkel van a baj. [???] Úgyhogy valószínűleg ezért érkezhetett meg kis hazánkba. Ebből a nemzetközi és európai kis kirándulásból, Rómából hazatérve hogyan folytatódott az élete itthon?

- Akkor jöhettem haza, és ezt azonnal ki is használtam, amikor megkaptam az olasz állampolgárságot. Hát akkor felmutattam a vonaton, és még emlékszem rá, nagyon csúnyán nézett rám, ugye a nevemről azért látszott, hogy én nem vagyok olasz, nem a kalauz, hanem az első, aki ott a határon ellenőrizte a belépőket. Nagyon csúnya megjegyzést tett. Ez volt az első, amit két évtized után a magyaroktól megkaptam. Dehát majdnem hogy az utolsó is. (nevetés)

- Kedves Mária nővér, itthon a hazatérés után hol folytatta a tanítást, ott ahol abbahagyta vagy egy másik intézményben?

- Pestre jöttem vissza, a pesti rendházban kaptam helyet, akkor még édesanyám is élt, őt gyakrabban meglátogattam, egyelőre nem volt egy biztos támpont, hogy most mit csináljak itt. Már rengeteg írásmű, meg könyveim nyomán, meg a rádió nyomán engem rengetegen, országszerte ismertek. Egyszer az igazgató nővér szólt, hogy ott a pesti gimnáziumunkban, hogy "hát jaj a franciatanár eltűnt és most nem lehetne beugrani"? Mondtam, én nem vagyok francia szakos, én tudok franciául, de hát hmm. Lényeg az, hogy beugrottam és latint és franciát tanítottam együtt. Ezt nagyon élveztem, talán 3 vagy 4 évig csinálhattam, és utána megint nem kellettem az iskolában. 

- Talán a hallgatók kedvéért mondjuk el, ez a budapesti Patrona Hungariae Gimnázium. Ez időben mikor volt?

- A 90-es évek derekán. És akkor gondoltam, hogy hát most valaminek utána kell néznem, mert nem tudnak velem mit kezdeni, nem tudnak hasznosítani, és akkor felhívtam egy volt egyetemi tanáromat, Szepessy Tibort, ma is hálás vagyok neki érte, és ő intézte el, hogy a piliscsabai katolikus egyetemen betagozódjak, a medievisztika tanszéken tanítottam, és latin patrisztikát tanítottam tizen valahány évig. Aztán mikor még jobban szétnéztem, akkor meghívtak az ELTE Történeti Segédtudomány Tanszékére, ott is mediavisztikát tanítottam, akkor már latin patrisztikát nem, mert az oda nem passzolt,  aztán valahogy ott is kitelt a mandátumom, de eközben már a szegedi egyetemen is tanítottam. Úgyhogy volt olyan, hogy egyszerre három egyetemre ugráltam három napon keresztül, és végül ez a szegedi egyetem maradt meg, van most is. Itt is mediavisztikát tanítok, egy-egy kurzusra szerzetességtörténetet, de főképp középkortudományt, kodikológiát, középkori szövegolvasásokat stb... Nagyon érdemes a hallgatókkal foglalkozni, de már csak harmad-negyed éven, mert addigra már bizonyos történelmi tudással rendelkeznek, és nem kell alapfokú ismeretekre, mint az első éveseket tanítani. Nagyon szeretem őket, jól megvagyunk, olyan érdekes kérdéseket vetnek fel, hogy nekem is nagyon meg kell gondolni, hogy mit mondok nekik.

- És a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán mit tanított?

- Odrobina tanár úr hívott meg, az előző szemeszterben, most a második szemeszterben vagyunk, az előző szemeszterben hagiográfiát tanítottam, nappali és levelezős tagozaton. 

- Ennyi munka után többen gondolhatták joggal azt, hogy el kellene ismerni a tevékenységét és a munkáját, és idén átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Polgári Tagozat kitüntetést. Mit jelent önnek ez a kitüntetés?

-  Egyrészt, mindjárt a legelején, amikor tapogatózó kérdéseket tett fel egy illetékes munkatárs, én mondtam, hogy szerzeteseket nem kell kitüntetni. Azok Isten országáért dolgoznak, engem nem, nem kell. De aztán addig-addig kapacitált, a döntést nem én hoztam meg, hanem mint szerzetes, a tartományi elöljáróm, aki különben harminc évvel fiatalabb mint én. Őt kérdeztem, és ő azt mondta, hogy vállaljam el. Én így engedelmességből vállaltam ezt. Az összejövetel, ahol sokan voltunk, nagy része az egyházakat képviselte, volt közöttünk zsidó rabbi is, meg református püspök, református lelkész, és hála Istennek volt közöttünk 4 orvos is. Méghozzá mind a négy... biztos vagyok benne, hogy volt közöttük szívsebész is, mind a négyen valami magasabb fokú (mert ez több szintű volt) kitüntetést kaptak, és nagyon megtapsoltuk őket, mert ezt a nagyon beteg magyar társadalmat gyógyítják, és ezért nem lehet az állam, a kormány és mi mindnyájan eléggé hálásak. 

- Említette, hogy beteg a magyar társadalom, és ugyanakkor pedig az egykori önzetlen gyógyítót, a szegények orvosának a boldoggá avatásában jelentősen segédkezett. Ez hogy történt?

- A kismartoni püspök, akkor úgy hívták, hogy Stefán László (neki a szülei egyike magyar volt, tehát néha még magyarul is lehetett vele kommunikálni), ismerve rádiós és egyéb európai világcsavargó múltamat, megkért, hogy Dr. Batthyányval kapcsolatban az anyagot összegyűjteném-e, mert ő nagyon a szívén viselte a boldoggá avatást. Ugye ezt a szombathelyi egyházmegyének kellett volna képviselni, de az akkor nem képviselhette. Én szívesen vállaltam. Ez egy nagy munka, nagyon érdekes két éves történelmi kutatómunka volt, aminek alapján létrejött egy Batthyány-archívum. Dr. Batthyány Lászlóról, vagy a Strattmant is bele kell tenni, van szó, akit mi úgy szoktunk emlegetni, hogy a szegények orvosa. Az anyag összegyűlt, Kismartonban megszerveztük a Batthyány-archívumot, én megírtam 3 könyvben: egy monográfiában - ezt fordítottuk le olaszra, és ez került föl a Vatikánba, aztán megírtam egy kisebbet a köznép számára, és megírtam egy nagy történelmi monográfiába beleillesztve a Batthyány-család történetét, dehát az egész a doktorra ment ki. Ezek a könyvek már nagyjából elfogytak, kivéve ezt a középső monográfiát, de úgy látom, ez egy kicsit szomorú tapasztalatom,  hogy a Batthyány név csak a vértanú miniszterelnökkel jelenik meg, pedig ez közel ezer éves család, amely szinte a honfoglalásig vezeti vissza az eredetét. Úgyhogy, aki a történelmet tanulja, a Batthyányakkal sorra-sorra találkozik, és aki betetőzi ennek a családnak a gyönyörű történetét, azt ma úgy hívjuk, hogy Boldog László, a szegények orvosa. Meg kellene ismernünk. Megalapítottak itt néhány évvel ezelőtt egy Dr. Batthyány a keresztény egészségügyisek egyesületét, és itt orvosoknak tartunk előadást, tehát szakelőadásokat, mert a magyar egészségügyet példaképek alapján is fel kell emelnünk, hogy gyógyítsuk ezt a nagyon szegény, lerongyolódott, kicsit agymosott társadalmat. Én nem tartom túlzásnak azt a megjegyzést, és ez több helyütt elhangzott, hogy a tatárjárás, a mohácsi vész, a török 150 éves uralma stb... szinte nem rombolt annyit, mint amit mi megéltünk itt az elmúlt évtizedekben. Tönkrement a család, és amikor az ifjúságról beszélünk, akkor a családtól kell kiindulni, mert amikor a család nem képvisel értékeket, akkor mit adnak a gyerekeiknek? És hiába adja be például egy egyházi iskolába, csak azért adja be, mert tudja, hogy ott biztonságban van meg jó nevelést kap, jók a tanárok, és ha a gyerek nem eszi meg, amit feltálalnak neki, akkor a szülő felháborodva azt mondja, hogy "hát ez szolgáltatás, én megfizettem ezért!" Az értékrend megdőlése a családban az egész társadalomnak a legnagyobb baja. Most itt már az egyéb félresikerült kapcsolatokról nem beszélek, mert az már következmény. De ha a családokat fel tudjuk emelni, akkor felemeljük a nemzetet. És ez a jövő generáció igen, vannak olyan családok, ahol már nincs tévé, és ahol a gyereknek mesélnek. Kicsi korától kezdve az édesanyja vagy az édesapa, mielőtt elalszik, magyar népmeséket mond neki. Egy életre meggazdagítja azt a gyereket. Vagy magyar népdalokat énekelnek velük. Mért ne, hát magyarok vagyunk, és a magyar társadalmat, a magyar családot kell erősítenünk és új életre segítenünk, hogy a magyarságnak, Magyarországnak legyen szebb jövője.

- Kedves Mária nővér, ha most újrakezdhetné valahonnan az életét, honnan kezdené, és mit tenne másként?

- Hadd idézzem Lenin elvtársnak a klasszikus mondását, "Ucsica, ucsica, ucsica!", tanulni, tanulni, tanulni és ezek mellett: tanítani, értékrend szerint élni, ez az értékrend pedig emberi méltóságunkból fakad. Az emberi méltóság pedig azt jelenti, hogy Isten teremtményei vagyunk, és kereszténynek lenni azt jelenti, annak, aki egészen éli, hogy egészen ember tud lenni, akar lenni a kegyelem segítségével és egész emberek nevelésén fáradozik. 

- Sokmindenről szó esett, de a zenei stílusáról még nem beszéltünk. Milyen zenei stílust szeret, és ha a riportot most zenével fogjuk összevágni, akkor milyen zenéket hallgatna szívesen?

- Hát aki legmagyarabb zenei szerzőnk közé tartozik, Bartók mellett Kodály. Én még láttam őt életben. Talán ami a témánkhoz illik, istendícséret azért, hogy megmarathattunk és megmaradunk, a Te deum laudamu Kodály zenéjével, a vége pedig a bizalom a jövőben: 

"Te vagy Uram én reményem, 

ne hagyj soha szégyent érnem."

2012. május 9., szerda

[Elmélkedés a napi evangéliumról: Jn 15,1-8]
"Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen... Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek."
 Miféle termésről lehet itt szó? Megfordítva a példabeszéd állítását: miféle "eredmények" felmutatása után lehetünk "biztosak" abban hogy Krisztusban vagyunk, hiszen gyümölcsöző az életünk? Hány a jó cselekedetet kell ehhez összeszámolni, hány lelket megtéríteni, vagy ha csak egyet "sikerült", akkor azt mennyire elég - és még hosszan sorakoznak a naiv kérdések.
 Pál apostol egészen másfajta gyümölcsökről beszél, nehéz is megértenünk őket teljesítménycentrikus és sikerorientált környezetünkben. Ezeket a gyümölcsöket birtokolják azok, akik "Jézus Krisztuséi":
A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. (Gal 5,22-23)
Ókeresztény mozaik
(Róma, Santa Constanza, 4. század)

A blogírásról


 Minden keresztény előtt, aki szólásra emelkedik vagy írásra vetemedik, ott lebeg Jézus intése a meggondolatlanságokat fecsegő farizeusokhoz: "az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak." (Mt 12,36).

 Ugyanakkor, akinek olyan mesterséget adott Isten, amelynek a szó az eszköze, kénytelen magába tekinteni a tálentumukat felhasználó szolgák példabeszéde kapcsán: vajon ő (jól) kamatoztatja-e képességeit. 
 Nem a magunk erejéből és méltóságából vagyunk világító lámpás, és ha az alázatosság názáreti köpenye alatt szeretnénk megbújni, kénytelenek vagyunk megvizsgálni indítékainkat: vajon nem-e lustaságból és helytelen önismerettől vezérelve rejtjük el fényünket.
 Én magam nagyobb veszélyben érzem magam azokban a helyzetekben, amikor Jézussal és az apostolokkal együtt szeretnék "mindennap tanítani a zsinagógában", hiszen sokszor tapasztaltam magamban például hírnév utáni szomjat és irigységet a munkatársaim irányában.
 Ezért ezt a bevezetőt éppúgy írom magam, mint kedves Olvasóim kedvéért is.

Túl minden elméleti megfontoláson, összeszedtem a legfontosabb okokat, amiért elkezdtem ezt a blogot írni:

1.) Nyilvánvalóan az első és legfontosabb indok, hogy én magam sokat köszönhetek különböző keresztény blogoknak és blogíróknak. Ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg soha nem jutott volna eszembe a blogírás mint missziós lehetőség. 
2.) Ennek ellenkezője is igaz: különböző, kereszténységről, szerzetességről hazugságokat terjesztő blogok tömkelegébe is belefutottam, főleg íróik buzgósága volt rám megrendítő hatással: rendszeres és következetes bejegyzések éveken keresztül... És én eközben mit csinálok?!
3.) Blogírásra késztettek a különböző baráti és egyéb beszélgetések során felmerülő kérdések, elszórt megjegyzések, amelyek az adott pillanat hevében megválaszolatlanul maradtak. Azután később, amikor a téma már régen nem volt aktuális az adott körben aktuális, egy-egy olvasmányban, elmélkedésben, imában világossá váltak a válaszok. Azt vettem észre, hogy ezek a felvetések és kérdések több embert is foglalkoztatnak, ezért jó ötletnek gondolom ezeket megosztani.
4.) Kisgyerekkorom óta írogatok, de ehhez hozzá kell tennem azt is, hogy utoljára kisgyerekkoromban volt olyan, hogy készségszinten "jól" is írtam. Azonban az elmúlt évtizedben Isten úgy alakította az életemet, hogy lassan elfogadom hogy foglalkoznom kell ezzel az eltemetett képességemmel.
5.) Nálam minden (plublikus) írás (is) szorosan kapcsolódik az aszkézishez. Nehezen, és első nekifutásra ügyetlenül fogalmazok, illetve különböző okokból kifolyólag hajlamos vagyok a prefekcionalizmusra és a szorongásra. Ezek a dolgok nem csak látható és mérhető munkámban akadályoznak, de sokszor az rátelepednek az Istenkapcsolatomra is. A blogra fordított idő beosztása szintén komoly feladat (és a 21. századi fiatalság nagy feladata): virtuális tevékenységem ne menjem a "valóságos" életem (emberi kapcsolatok, imádság) rovására. Mégha más növekedéséhez ez a blog mégsem járulna hozzá, a sajátomhoz mindenképp. Saját életszentségünk elérésénél pedig - hangozzék bármilyen paradoxul is - többet nem tehetünk senkiért.
6.) Tanúságot tenni Isten szeretetéről. Amellett, hogy nem vagyok kiemelkedő irodalmi tehetséggel megáldva, valószínűleg olyan dolgokat sem tudok mondani a hitet illetően, ami ne lenne már valahol, valaki által (netán sokkal kifinomultabban) megírva. Viszont Isten minden embert egyénként hívott meg örök Országába, és ebben a blogban egy ilyen Isten által meghívott egyéni élet irodalmi, történelmi, művészeti és teológiai tájékozódása mutatkozik meg, akkor is, ha ez az egyén ("lélek"?) a legtökéletlenebb, legbűnösebb is a világon. (és itt vállalni kell a naplókra mindig jellemző töredékességet és hiányosságot). "A szív bőségéből szól a száj." - hogy ez éppen mennyire valósul meg egy-egy bejegyzésben, azt az olvasóra bízom. Éppen ezért ez az ok sokkal inkább cél, és méginkább kihívás. Még tovább lépve: kihívásként része a legnagyobb és "legjobb" kihívásnak, célként pedig minden keresztény életcéljának, amely önmagunk (és ezáltal munkánk) teljes átadása Istennek.
Író nő (Kr. u. 1414)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...