 |
| 13. századi ferences kolostor scriptorimua (íróműhely) Forcalquier, Franciaország, 20. században |
Azonban, amikor figyelmesen olvasom Celanói Tamás Ferenc-életrajzait, akkor egy-egy mellékmondaton megakadok, mintha szakadék szélére lépnék, és mentális erőfeszítéseket kell tennem, hogy ezt a szakadékot áthidalhassam
Most nem egy "lelki" szakadékról szeretnék írni, hanem egy olyanról, amely a modernitás előtti ember kultúrája és a mienk között tátong: a betű tiszteletéről.
Mindezt egy blogra írom, körübelül 1 óra leforgása alatt (igaz egy fél évvel ezelőtti bejegyzéscsonkot kibővítve), és mindjárt közzé is teszem, megadva a lehetőséget több ezer embernek, hogy elolvassa, de minimum a heti átlag 100 olvasómnak.
Ugyanis ma az írástudás a legtriviálisabb dolgok egyike, csakúgy, mint az írások publikálása. Blogok, facebook, twitter és még sorolhatnám milliónyi felhasználója éjjel-nappal megállás nélkül különféle szövegeket produkál és soha nem látott nyilvánosság elé szórja szavait, amelyeket mondhatni szinte erőfeszítés és energiabefektetés nélkül bármikor elérhetünk korlátlan mennyiségben. Az írott szó olyan devalvációjának lehetünk kortársai, amellyel egyelőre nem tudunk mit kezdeni, pedig akarunk.
Akarunk. Az írott szó "európai-típusú" szakralitását a monasztikus rendek könyvkezelési kultúrája alakította ki a Római Birodalom bukása után. Később az írás formálisan elszakadhatott az egyháztól, elszakadhatott az (isteni eredetű) királyi udvartól, és legújabban elszakadhat a vallás helyett legutoljára talált egységesítő kerettől, a nemzettől is, kapcsolata a "szent"-tel tartósabbnak tűnik. A szenttel, amit európai keresztény kultúránk egyben az abszolút szépnek, igaznak és jónak is ismer, mert akarta így ismerni: ugyanis ezekben a kategóriában tudta megfogalmazni a művészet mindig is érzett kapcsolatát keresztény hitével.
Az író működhet cinikus, minden értékből kiábrándult ateistaként (bár mint többen rámutattak: valójában nem, mert ha megír valamit, akkor azzal a tettel, hogy megírta, hitet tesz amellet, hogy az írás és a szöveg közre adása ér valamit - azonban ügyesen álcázhatja ezt a hitét), de az olvasó azonban soha nem hajlandó így működni. (És nagyon frusztrálja az olyan mű, amely ki akarja őt ábrándítani).
Ennek talán az az oka, hogy ha elolvasunk egy (bármilyen) könyvet, akkor azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy hatalmat szeretnénk adni neki magunk fölött: vidítson fel, rendítsen meg, felejtesse el velünk magányunkat, bajunkat, növelje a tudásunkat. Ez a hatalomátadás (vagy önkontroll átadás) kemény kifejezés, szeretjük az "kikapcsolódás" szóval helyettesíteni, ugyanis ezt már annyit használtuk, hogy elfelejtettük a szó szerinti értelmét.
Az antik kultúrák úgy tartották, az ember a szívével gondolkodik. A Biblia is így fejezi ki magát. Ezt a tényt sokan az ókori civilizációk orvosi fejletlenségének (az idegrendszer nem ismerése) bizonyítására szokták felhozni. Ezek az emberek elfelejtik, hogy a Biblia nem idegműtétek leírására szakosodott kézikönyv. Kifejezésmódját ennek tükrében kell megérteni.
Aki egy kicsit is odafigyel önmagára (nem kell hívőnek lennie), az hamar belátja, hogy gondolataink igen kis része szoros értelemben vett intellektuális tevékenység. Sok álom, ábránd, félelem, öröm van bennünk. A gondolataink olyan dolgok, amelyek a fejünkben járnak és többek között érzelmi állapotunkat, másokhoz való hozzáállásunkat is meghatározzák és befolyásolják. "Folyton ez jár a fejemben, és annyira idegesít... most nem tudok figyelni" vagy "Olyan boldog vagyok, alig várom már, hogy..., és azután..., és ha nem..." A gondolataink igenis a szívünkre hatnak, ott érezzük őket: kiegyensúlyozottá, összeszedetté vagy szétszórttá tesznek bennünket. Ezért fontos odafigyelnünk a gondolatainkra. Ezért olyan divatosak manapság a "pozitív gondolkodást" reklámozó könyvek - mert rövid távon tényleg működnek. "Csak" Istent hagyják ki, de erről egy másik bejegyzésben szólok majd.
Az ókori lelki ember az olvasást is a szív tevékenységének tekintette. Az egyiptomi remeteségre épülő monasztikus kultúra ez alapján alakította ki a szöveghez való viszonyulását. A szó a szívhez szól, az élő szót még meg kellett válogatni, de az írott szó, mivel kizárólagosan a monostorokban élt tovább, abszolút bizalomra tett szert.
Szent Jeromosnak álmában még választani kellett: Vergilius és Cicero vagy Krisztus barátja kíván-e lenni, ő az utóbbit választva elhagyta könyveit és remeteségbe vonult - hogy aztán (hatalmas pogány műveltségét felhasználva) maradandót alkosson a szent, keresztény irodalom, a szív irodalma számára. A XIV. század emberét Vergilius, bár nem léphetett be, a menny kapujáig megbízhatóan elkísérhette, mert már megvolt a bizalom az írott szövegben.
A bizalom megrendülése várható volt a szövegek tömegtermelésének megjelenésével. Ez a bizalom nehezen és sok torzulással, de átvészelte a könyvnyomtatást, de a digitális forradalomban elvérezni látszik
Ugyanakkor erre a bizalomra nagy szükségünk van. Bizalomra arra, hogyha nem is a teljes igazságot ismerjük meg abban a könyvben, az igazság egy szikrája benne van, és megérint. Mert enélkül a bizalom nélkül nincs igazi olvasás: nem tudom átadni magam neki. Ha nem is lennénk különösebben aggódós természetűek, akkor mai kultúránk beépített mechanizmusai rombolják ezt a bizalmat (és a bizalmat az emberekben is), például az "idő pénz", "használd ki az időd", a "a cél a hatalom, a tudás hatalom, amit olvasol "tudás"-e, hasznos-e?"
Talán ez magyarázza, hogy sokszor miért gyerekkori olvasásainkat találjuk a legszebbeknek, miért a gyerekkönyvek kerülnek a TOP 100 könyv első helyeire.
Lehetséges-e úgy tekinteni ma még az írott szóra, (a Szentíráson kívül is), mint Isten ajándékára? Mit mondhat nekünk az a bibliai kifejezés, amely úgy nevezi Isten Fiát, hogy Ige?
Most nem egy "lelki" szakadékról szeretnék írni, hanem egy olyanról, amely a modernitás előtti ember kultúrája és a mienk között tátong: a betű tiszteletéről.
Mindezt egy blogra írom, körübelül 1 óra leforgása alatt (igaz egy fél évvel ezelőtti bejegyzéscsonkot kibővítve), és mindjárt közzé is teszem, megadva a lehetőséget több ezer embernek, hogy elolvassa, de minimum a heti átlag 100 olvasómnak.
Ugyanis ma az írástudás a legtriviálisabb dolgok egyike, csakúgy, mint az írások publikálása. Blogok, facebook, twitter és még sorolhatnám milliónyi felhasználója éjjel-nappal megállás nélkül különféle szövegeket produkál és soha nem látott nyilvánosság elé szórja szavait, amelyeket mondhatni szinte erőfeszítés és energiabefektetés nélkül bármikor elérhetünk korlátlan mennyiségben. Az írott szó olyan devalvációjának lehetünk kortársai, amellyel egyelőre nem tudunk mit kezdeni, pedig akarunk.
Akarunk. Az írott szó "európai-típusú" szakralitását a monasztikus rendek könyvkezelési kultúrája alakította ki a Római Birodalom bukása után. Később az írás formálisan elszakadhatott az egyháztól, elszakadhatott az (isteni eredetű) királyi udvartól, és legújabban elszakadhat a vallás helyett legutoljára talált egységesítő kerettől, a nemzettől is, kapcsolata a "szent"-tel tartósabbnak tűnik. A szenttel, amit európai keresztény kultúránk egyben az abszolút szépnek, igaznak és jónak is ismer, mert akarta így ismerni: ugyanis ezekben a kategóriában tudta megfogalmazni a művészet mindig is érzett kapcsolatát keresztény hitével.
Az író működhet cinikus, minden értékből kiábrándult ateistaként (bár mint többen rámutattak: valójában nem, mert ha megír valamit, akkor azzal a tettel, hogy megírta, hitet tesz amellet, hogy az írás és a szöveg közre adása ér valamit - azonban ügyesen álcázhatja ezt a hitét), de az olvasó azonban soha nem hajlandó így működni. (És nagyon frusztrálja az olyan mű, amely ki akarja őt ábrándítani).
Ennek talán az az oka, hogy ha elolvasunk egy (bármilyen) könyvet, akkor azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy hatalmat szeretnénk adni neki magunk fölött: vidítson fel, rendítsen meg, felejtesse el velünk magányunkat, bajunkat, növelje a tudásunkat. Ez a hatalomátadás (vagy önkontroll átadás) kemény kifejezés, szeretjük az "kikapcsolódás" szóval helyettesíteni, ugyanis ezt már annyit használtuk, hogy elfelejtettük a szó szerinti értelmét.
Az antik kultúrák úgy tartották, az ember a szívével gondolkodik. A Biblia is így fejezi ki magát. Ezt a tényt sokan az ókori civilizációk orvosi fejletlenségének (az idegrendszer nem ismerése) bizonyítására szokták felhozni. Ezek az emberek elfelejtik, hogy a Biblia nem idegműtétek leírására szakosodott kézikönyv. Kifejezésmódját ennek tükrében kell megérteni.
Aki egy kicsit is odafigyel önmagára (nem kell hívőnek lennie), az hamar belátja, hogy gondolataink igen kis része szoros értelemben vett intellektuális tevékenység. Sok álom, ábránd, félelem, öröm van bennünk. A gondolataink olyan dolgok, amelyek a fejünkben járnak és többek között érzelmi állapotunkat, másokhoz való hozzáállásunkat is meghatározzák és befolyásolják. "Folyton ez jár a fejemben, és annyira idegesít... most nem tudok figyelni" vagy "Olyan boldog vagyok, alig várom már, hogy..., és azután..., és ha nem..." A gondolataink igenis a szívünkre hatnak, ott érezzük őket: kiegyensúlyozottá, összeszedetté vagy szétszórttá tesznek bennünket. Ezért fontos odafigyelnünk a gondolatainkra. Ezért olyan divatosak manapság a "pozitív gondolkodást" reklámozó könyvek - mert rövid távon tényleg működnek. "Csak" Istent hagyják ki, de erről egy másik bejegyzésben szólok majd.
Az ókori lelki ember az olvasást is a szív tevékenységének tekintette. Az egyiptomi remeteségre épülő monasztikus kultúra ez alapján alakította ki a szöveghez való viszonyulását. A szó a szívhez szól, az élő szót még meg kellett válogatni, de az írott szó, mivel kizárólagosan a monostorokban élt tovább, abszolút bizalomra tett szert.
Szent Jeromosnak álmában még választani kellett: Vergilius és Cicero vagy Krisztus barátja kíván-e lenni, ő az utóbbit választva elhagyta könyveit és remeteségbe vonult - hogy aztán (hatalmas pogány műveltségét felhasználva) maradandót alkosson a szent, keresztény irodalom, a szív irodalma számára. A XIV. század emberét Vergilius, bár nem léphetett be, a menny kapujáig megbízhatóan elkísérhette, mert már megvolt a bizalom az írott szövegben.
A bizalom megrendülése várható volt a szövegek tömegtermelésének megjelenésével. Ez a bizalom nehezen és sok torzulással, de átvészelte a könyvnyomtatást, de a digitális forradalomban elvérezni látszik
Ugyanakkor erre a bizalomra nagy szükségünk van. Bizalomra arra, hogyha nem is a teljes igazságot ismerjük meg abban a könyvben, az igazság egy szikrája benne van, és megérint. Mert enélkül a bizalom nélkül nincs igazi olvasás: nem tudom átadni magam neki. Ha nem is lennénk különösebben aggódós természetűek, akkor mai kultúránk beépített mechanizmusai rombolják ezt a bizalmat (és a bizalmat az emberekben is), például az "idő pénz", "használd ki az időd", a "a cél a hatalom, a tudás hatalom, amit olvasol "tudás"-e, hasznos-e?"
Talán ez magyarázza, hogy sokszor miért gyerekkori olvasásainkat találjuk a legszebbeknek, miért a gyerekkönyvek kerülnek a TOP 100 könyv első helyeire.
Lehetséges-e úgy tekinteni ma még az írott szóra, (a Szentíráson kívül is), mint Isten ajándékára? Mit mondhat nekünk az a bibliai kifejezés, amely úgy nevezi Isten Fiát, hogy Ige?
XXIX. fejezet: A szeretetről, amellyel a Teremtő kedvéért valamennyi teremtmény iránt viseltetett; a külső és belső ember leírása.
 |
| Szent Ferenc kézírása és rajza (Tau-kereszt), Áldás Leó testvérnek, 13. század. Ma az assissi bazilika sekrestyéjéban található. |
Mikor egyszer az egyik testvér megkérdezte tőle, miért gyűjti olyan szorgalmasan a pogányok [görög és latin ókori írók] írásait és általában olyan írásokat, melyeken nem fordul elő az Úr neve, ő így válaszolt neki: "Azért, fiam, mert ott azok a betűk is szerepelnek, melyekből az Úristen dicsőséges neve összetevődik. Ami jó tehát bennük foglaltatik, az nem a pogányokra, sőt általában nem az emberekre, hanem egyes-egyedül Istenre tartozik, akié minden jó." Nem kevésbé csodálatos, hogy ha üdvözlő vagy buzdító levelet íratott, a világ minden kincséért meg nem engedte volna, hogy akár csak egy betűt vagy szótagot is kitöröljenek belőle, még akkor sem, ha az fölösleges vagy éppen hibás volt."
 |
| Az ún. Szent Ferenc Misszálé A többi oldal itt olvasható: http://art.thewalters.org/viewwoa.aspx?id=34845 Pontosan datálható, hogy Assisiben ezt használták a miséken Ferenc korában. |
"Történt azonban egy napon, hogy az említett templomban [Porcinkula] éppen azt az evangéliumi szakaszt olvasták fel, melyben az Úr szétküldötte tanítványait prédikálni. Isten szentje, aki szintén jelen volt a szentmisén, megértette ugyan az evangélium szavait, a mise végeztével mégis odajárult a pap elé, és könyörögve kérte, magyarázza meg neki részletesebben a hallottakat. Ez készséggel hajlott kérésére. Szent Ferenc pedig, mikor meghallotta, hogy Krisztus tanítványainak sem aranyat, sem ezüstöt, sem pénzt nem szabad maguknál tartaniuk; az útra sem erszényt, sem tarisznyát, sem kenyeret, sem botot nem szabad magukkal vinniük; sem sarut, sem két köntöst, nem szabad viselniük, hanem szüntelenül az Isten országát és bűnbánatot kell hirdetniük, tüstént felujjongott a Szentlélekben: "Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok! A szent atya túláradó örömmel mindjárt hozzálátott a hallottak megvalósításához. Egy percnyi késedelmet nem tűrt, csakhogy minél előbb tettel is megvalósítsa azt, amit az imént füllel hallott."
A misekönyv a Walters Art Museum középkori misekönyveket
bemutató kiállításán volt látható.
bemutató kiállításán volt látható.
A következő angol nyelvű filmecske is oda készült:
.jpg)
