2012. május 17., csütörtök

Ablakmosás közben

 Másodjára is nekifogok, hogy lemossam az ablaküvegeket. A szoba előzőleg a nagymama gyermekeié volt. Ők már húsz éve elköltöztek. Minden nyom arra utal, hogy azóta nem látott rongyot, vizet és tisztítótszert a szoba. Amikor végre azt hiszem, hogy befejeztem és végigtekintek a munkámon, eddig nem látott foltok tűnnek a szemembe.

 Áttetszővé válni a legnehezebb.
 Áttetszőnek lenni, Istent mutatni - és közben önmagunk maradni, sőt igazán önmagunkká lenni.
 Az üveg pont attól önmaga, hogy áttetsző. Az az üveg, amelyik nem engedi át a fényt, nem làtszik üvegnek, hazudik magàrol.

2012. május 10., csütörtök

Interjú Puskely Mária nővérrel

Ezt a régen engem is tanító, nagy hatású szerzetestanárnővel készült interjút az interneten találtam, én csak legépeltem.
- Kedves Mária nővér, mióta tanít?
- Fiatal nővér koromtól kezdve, amikor is elvégeztem három szakot az ELTÉ-n, Budapesten. A debreceni Svetits gimnáziumban kezdtem el már novíciaként tanítani, ott mindössze nyolc évet tanítottam, azután másfele fordult a sorsom szekere.

- Ez úgy tudom, elhozta Szegedre is, a tudományegyetemre, elvitte a piliscsabai Pázmány egyetemre és még sok helyre. Hogyan jöttek a sorrendben a tanítási helyek?

- Kicsit meg kell szakítanom, méghozzá hosszabb időre a kronológiát, ugyanis Debrecen után és rövid pesti tartózkodás után (mert én kispesti vagyok), 22 évet külföldön töltöttem: Franciaországban, Távol-Keleten, Kínában, Ausztriában, és hát gyakorlatilag az összes nyugati országot bejártam, már mint a Vatikáni Rádió munkatársa, mint a Magyar Osztály szerkesztője.

- Érdekes munka lehetett egy szerzetesnek a Vatikáni Rádióban szerkesztőként dolgozni, egy picit nem esett messze az elhivatottságtól? Vagy éppen segítette azt?

- Hagy ne legyek nagyképű, de talán így mutandi mutandis igazolódik József Attila mondata, hogy "én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani". Mint a vatikáni rádió munkatársa, teljes időben, még azért szakítottam időt, lehetőséget arra, hogy tovább tanuljak, a Teresianum pápai egyetemen végeztem további tanulmányokat. Tudja elég sűrű volt az életem, ez mindössze 12 évig tartott. A kongregációnknak, a Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővéreknek a központi generalátusi háza Rómában van, úgyhogy abban a közösségben éltem. Ott három nyelven beszéltünk, mert nemzetközi volt a közösség, másrészt pedig a rádiónál nem volt olyan, hogy valaki valamilyen nyelvet nem értett, vagy nem tudott, hiszen a világ minden részéből jöttek, akkortájt még úgy hívták, hogy telexek, és ebben el kellett igazodni. A pápa rádiója voltunk, ehhez kellett passzítani a műsoranyagot, és mi természetesen figyeltünk arra, hogy mi az, ami a magyarokat, a magyar társadalmat közvetlenül érinti, hiszen jóformán a vatikáni rádió volt az egyetlen lehetősége annak, hogy a pápáról, az egyház sorsáról közvetlen információkat kapjanak. 

- Ott a rádióban volt-e esetleg saját, önálló műsora, azon kívül, hogy hír és információ jellegű műsorokat készítettek, tehát voltak-e olyan műsorok, hogy mit tudom én, egy  könyvről szólt, kultúráról, művészetről. Egy-két címet hallhatnánk ebből?

- Voltak ilyen műsorok, hiszen jóllehet mi átéltük VI. Pált, aztán a két János Pál pápát, úgyhogy ilyen szempontból sűrű volt a levegő, de bőven volt alkalmunk arra, hogy könyveket, folyóiratokat, cikkeket, satöbbit ismertessünk. A jezsuita munkatárs minden héten tartott egy homíliát, én inkább így a szépirodalomban voltam benne, az volt igazán a területem, és talán megjegyzem, hogy itt, Rómában jelent meg az első könyvem. 

- Épp azt akartam kérdezni, hogy az írás akkor már ott elkezdődött? Azóta nagyon sok könyve jelent meg, Szent Margitról, Szent Erzsébetről, nem akarom most felsorolni mindegyiket, dolgozik-e most valamilyen könyvön?

- Jó, akkor a kérdés egyik felére válaszolok. Ha jól számolom, mert egy hivatalos dokumentumot kellett kitöltenem, azt hiszem 39 eredeti könyvem jelent meg, és 27-28 nem tudom, fordítás három, négy, öt nyelvből. Pillanatnyilag könyvön nem dolgozom, mert most az egyetemistákkal vagyok nagyon elfoglalva, de amit még visszatérőleg jeleznék, hogy ezek vad idők voltak, mikor mi a vatikáni rádióban így együtt dolgoztunk. És százával ezrével küldtem haza a könyveket a vatikáni posta vállalta ezt, és minden megérkezett. Máig nem értem, hogy lehet ez, hiszen nem olyan szelek fújtak kis hazánkban.

- Sohasem a kis szelekkel, hanem a nagy szelekkel van a baj. [???] Úgyhogy valószínűleg ezért érkezhetett meg kis hazánkba. Ebből a nemzetközi és európai kis kirándulásból, Rómából hazatérve hogyan folytatódott az élete itthon?

- Akkor jöhettem haza, és ezt azonnal ki is használtam, amikor megkaptam az olasz állampolgárságot. Hát akkor felmutattam a vonaton, és még emlékszem rá, nagyon csúnyán nézett rám, ugye a nevemről azért látszott, hogy én nem vagyok olasz, nem a kalauz, hanem az első, aki ott a határon ellenőrizte a belépőket. Nagyon csúnya megjegyzést tett. Ez volt az első, amit két évtized után a magyaroktól megkaptam. Dehát majdnem hogy az utolsó is. (nevetés)

- Kedves Mária nővér, itthon a hazatérés után hol folytatta a tanítást, ott ahol abbahagyta vagy egy másik intézményben?

- Pestre jöttem vissza, a pesti rendházban kaptam helyet, akkor még édesanyám is élt, őt gyakrabban meglátogattam, egyelőre nem volt egy biztos támpont, hogy most mit csináljak itt. Már rengeteg írásmű, meg könyveim nyomán, meg a rádió nyomán engem rengetegen, országszerte ismertek. Egyszer az igazgató nővér szólt, hogy ott a pesti gimnáziumunkban, hogy "hát jaj a franciatanár eltűnt és most nem lehetne beugrani"? Mondtam, én nem vagyok francia szakos, én tudok franciául, de hát hmm. Lényeg az, hogy beugrottam és latint és franciát tanítottam együtt. Ezt nagyon élveztem, talán 3 vagy 4 évig csinálhattam, és utána megint nem kellettem az iskolában. 

- Talán a hallgatók kedvéért mondjuk el, ez a budapesti Patrona Hungariae Gimnázium. Ez időben mikor volt?

- A 90-es évek derekán. És akkor gondoltam, hogy hát most valaminek utána kell néznem, mert nem tudnak velem mit kezdeni, nem tudnak hasznosítani, és akkor felhívtam egy volt egyetemi tanáromat, Szepessy Tibort, ma is hálás vagyok neki érte, és ő intézte el, hogy a piliscsabai katolikus egyetemen betagozódjak, a medievisztika tanszéken tanítottam, és latin patrisztikát tanítottam tizen valahány évig. Aztán mikor még jobban szétnéztem, akkor meghívtak az ELTE Történeti Segédtudomány Tanszékére, ott is mediavisztikát tanítottam, akkor már latin patrisztikát nem, mert az oda nem passzolt,  aztán valahogy ott is kitelt a mandátumom, de eközben már a szegedi egyetemen is tanítottam. Úgyhogy volt olyan, hogy egyszerre három egyetemre ugráltam három napon keresztül, és végül ez a szegedi egyetem maradt meg, van most is. Itt is mediavisztikát tanítok, egy-egy kurzusra szerzetességtörténetet, de főképp középkortudományt, kodikológiát, középkori szövegolvasásokat stb... Nagyon érdemes a hallgatókkal foglalkozni, de már csak harmad-negyed éven, mert addigra már bizonyos történelmi tudással rendelkeznek, és nem kell alapfokú ismeretekre, mint az első éveseket tanítani. Nagyon szeretem őket, jól megvagyunk, olyan érdekes kérdéseket vetnek fel, hogy nekem is nagyon meg kell gondolni, hogy mit mondok nekik.

- És a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán mit tanított?

- Odrobina tanár úr hívott meg, az előző szemeszterben, most a második szemeszterben vagyunk, az előző szemeszterben hagiográfiát tanítottam, nappali és levelezős tagozaton. 

- Ennyi munka után többen gondolhatták joggal azt, hogy el kellene ismerni a tevékenységét és a munkáját, és idén átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Polgári Tagozat kitüntetést. Mit jelent önnek ez a kitüntetés?

-  Egyrészt, mindjárt a legelején, amikor tapogatózó kérdéseket tett fel egy illetékes munkatárs, én mondtam, hogy szerzeteseket nem kell kitüntetni. Azok Isten országáért dolgoznak, engem nem, nem kell. De aztán addig-addig kapacitált, a döntést nem én hoztam meg, hanem mint szerzetes, a tartományi elöljáróm, aki különben harminc évvel fiatalabb mint én. Őt kérdeztem, és ő azt mondta, hogy vállaljam el. Én így engedelmességből vállaltam ezt. Az összejövetel, ahol sokan voltunk, nagy része az egyházakat képviselte, volt közöttünk zsidó rabbi is, meg református püspök, református lelkész, és hála Istennek volt közöttünk 4 orvos is. Méghozzá mind a négy... biztos vagyok benne, hogy volt közöttük szívsebész is, mind a négyen valami magasabb fokú (mert ez több szintű volt) kitüntetést kaptak, és nagyon megtapsoltuk őket, mert ezt a nagyon beteg magyar társadalmat gyógyítják, és ezért nem lehet az állam, a kormány és mi mindnyájan eléggé hálásak. 

- Említette, hogy beteg a magyar társadalom, és ugyanakkor pedig az egykori önzetlen gyógyítót, a szegények orvosának a boldoggá avatásában jelentősen segédkezett. Ez hogy történt?

- A kismartoni püspök, akkor úgy hívták, hogy Stefán László (neki a szülei egyike magyar volt, tehát néha még magyarul is lehetett vele kommunikálni), ismerve rádiós és egyéb európai világcsavargó múltamat, megkért, hogy Dr. Batthyányval kapcsolatban az anyagot összegyűjteném-e, mert ő nagyon a szívén viselte a boldoggá avatást. Ugye ezt a szombathelyi egyházmegyének kellett volna képviselni, de az akkor nem képviselhette. Én szívesen vállaltam. Ez egy nagy munka, nagyon érdekes két éves történelmi kutatómunka volt, aminek alapján létrejött egy Batthyány-archívum. Dr. Batthyány Lászlóról, vagy a Strattmant is bele kell tenni, van szó, akit mi úgy szoktunk emlegetni, hogy a szegények orvosa. Az anyag összegyűlt, Kismartonban megszerveztük a Batthyány-archívumot, én megírtam 3 könyvben: egy monográfiában - ezt fordítottuk le olaszra, és ez került föl a Vatikánba, aztán megírtam egy kisebbet a köznép számára, és megírtam egy nagy történelmi monográfiába beleillesztve a Batthyány-család történetét, dehát az egész a doktorra ment ki. Ezek a könyvek már nagyjából elfogytak, kivéve ezt a középső monográfiát, de úgy látom, ez egy kicsit szomorú tapasztalatom,  hogy a Batthyány név csak a vértanú miniszterelnökkel jelenik meg, pedig ez közel ezer éves család, amely szinte a honfoglalásig vezeti vissza az eredetét. Úgyhogy, aki a történelmet tanulja, a Batthyányakkal sorra-sorra találkozik, és aki betetőzi ennek a családnak a gyönyörű történetét, azt ma úgy hívjuk, hogy Boldog László, a szegények orvosa. Meg kellene ismernünk. Megalapítottak itt néhány évvel ezelőtt egy Dr. Batthyány a keresztény egészségügyisek egyesületét, és itt orvosoknak tartunk előadást, tehát szakelőadásokat, mert a magyar egészségügyet példaképek alapján is fel kell emelnünk, hogy gyógyítsuk ezt a nagyon szegény, lerongyolódott, kicsit agymosott társadalmat. Én nem tartom túlzásnak azt a megjegyzést, és ez több helyütt elhangzott, hogy a tatárjárás, a mohácsi vész, a török 150 éves uralma stb... szinte nem rombolt annyit, mint amit mi megéltünk itt az elmúlt évtizedekben. Tönkrement a család, és amikor az ifjúságról beszélünk, akkor a családtól kell kiindulni, mert amikor a család nem képvisel értékeket, akkor mit adnak a gyerekeiknek? És hiába adja be például egy egyházi iskolába, csak azért adja be, mert tudja, hogy ott biztonságban van meg jó nevelést kap, jók a tanárok, és ha a gyerek nem eszi meg, amit feltálalnak neki, akkor a szülő felháborodva azt mondja, hogy "hát ez szolgáltatás, én megfizettem ezért!" Az értékrend megdőlése a családban az egész társadalomnak a legnagyobb baja. Most itt már az egyéb félresikerült kapcsolatokról nem beszélek, mert az már következmény. De ha a családokat fel tudjuk emelni, akkor felemeljük a nemzetet. És ez a jövő generáció igen, vannak olyan családok, ahol már nincs tévé, és ahol a gyereknek mesélnek. Kicsi korától kezdve az édesanyja vagy az édesapa, mielőtt elalszik, magyar népmeséket mond neki. Egy életre meggazdagítja azt a gyereket. Vagy magyar népdalokat énekelnek velük. Mért ne, hát magyarok vagyunk, és a magyar társadalmat, a magyar családot kell erősítenünk és új életre segítenünk, hogy a magyarságnak, Magyarországnak legyen szebb jövője.

- Kedves Mária nővér, ha most újrakezdhetné valahonnan az életét, honnan kezdené, és mit tenne másként?

- Hadd idézzem Lenin elvtársnak a klasszikus mondását, "Ucsica, ucsica, ucsica!", tanulni, tanulni, tanulni és ezek mellett: tanítani, értékrend szerint élni, ez az értékrend pedig emberi méltóságunkból fakad. Az emberi méltóság pedig azt jelenti, hogy Isten teremtményei vagyunk, és kereszténynek lenni azt jelenti, annak, aki egészen éli, hogy egészen ember tud lenni, akar lenni a kegyelem segítségével és egész emberek nevelésén fáradozik. 

- Sokmindenről szó esett, de a zenei stílusáról még nem beszéltünk. Milyen zenei stílust szeret, és ha a riportot most zenével fogjuk összevágni, akkor milyen zenéket hallgatna szívesen?

- Hát aki legmagyarabb zenei szerzőnk közé tartozik, Bartók mellett Kodály. Én még láttam őt életben. Talán ami a témánkhoz illik, istendícséret azért, hogy megmarathattunk és megmaradunk, a Te deum laudamu Kodály zenéjével, a vége pedig a bizalom a jövőben: 

"Te vagy Uram én reményem, 

ne hagyj soha szégyent érnem."

2012. május 9., szerda

[Elmélkedés a napi evangéliumról: Jn 15,1-8]
"Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen... Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek."
 Miféle termésről lehet itt szó? Megfordítva a példabeszéd állítását: miféle "eredmények" felmutatása után lehetünk "biztosak" abban hogy Krisztusban vagyunk, hiszen gyümölcsöző az életünk? Hány a jó cselekedetet kell ehhez összeszámolni, hány lelket megtéríteni, vagy ha csak egyet "sikerült", akkor azt mennyire elég - és még hosszan sorakoznak a naiv kérdések.
 Pál apostol egészen másfajta gyümölcsökről beszél, nehéz is megértenünk őket teljesítménycentrikus és sikerorientált környezetünkben. Ezeket a gyümölcsöket birtokolják azok, akik "Jézus Krisztuséi":
A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. (Gal 5,22-23)
Ókeresztény mozaik
(Róma, Santa Constanza, 4. század)

A blogírásról


 Minden keresztény előtt, aki szólásra emelkedik vagy írásra vetemedik, ott lebeg Jézus intése a meggondolatlanságokat fecsegő farizeusokhoz: "az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak." (Mt 12,36).

 Ugyanakkor, akinek olyan mesterséget adott Isten, amelynek a szó az eszköze, kénytelen magába tekinteni a tálentumukat felhasználó szolgák példabeszéde kapcsán: vajon ő (jól) kamatoztatja-e képességeit. 
 Nem a magunk erejéből és méltóságából vagyunk világító lámpás, és ha az alázatosság názáreti köpenye alatt szeretnénk megbújni, kénytelenek vagyunk megvizsgálni indítékainkat: vajon nem-e lustaságból és helytelen önismerettől vezérelve rejtjük el fényünket.
 Én magam nagyobb veszélyben érzem magam azokban a helyzetekben, amikor Jézussal és az apostolokkal együtt szeretnék "mindennap tanítani a zsinagógában", hiszen sokszor tapasztaltam magamban például hírnév utáni szomjat és irigységet a munkatársaim irányában.
 Ezért ezt a bevezetőt éppúgy írom magam, mint kedves Olvasóim kedvéért is.

Túl minden elméleti megfontoláson, összeszedtem a legfontosabb okokat, amiért elkezdtem ezt a blogot írni:

1.) Nyilvánvalóan az első és legfontosabb indok, hogy én magam sokat köszönhetek különböző keresztény blogoknak és blogíróknak. Ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg soha nem jutott volna eszembe a blogírás mint missziós lehetőség. 
2.) Ennek ellenkezője is igaz: különböző, kereszténységről, szerzetességről hazugságokat terjesztő blogok tömkelegébe is belefutottam, főleg íróik buzgósága volt rám megrendítő hatással: rendszeres és következetes bejegyzések éveken keresztül... És én eközben mit csinálok?!
3.) Blogírásra késztettek a különböző baráti és egyéb beszélgetések során felmerülő kérdések, elszórt megjegyzések, amelyek az adott pillanat hevében megválaszolatlanul maradtak. Azután később, amikor a téma már régen nem volt aktuális az adott körben aktuális, egy-egy olvasmányban, elmélkedésben, imában világossá váltak a válaszok. Azt vettem észre, hogy ezek a felvetések és kérdések több embert is foglalkoztatnak, ezért jó ötletnek gondolom ezeket megosztani.
4.) Kisgyerekkorom óta írogatok, de ehhez hozzá kell tennem azt is, hogy utoljára kisgyerekkoromban volt olyan, hogy készségszinten "jól" is írtam. Azonban az elmúlt évtizedben Isten úgy alakította az életemet, hogy lassan elfogadom hogy foglalkoznom kell ezzel az eltemetett képességemmel.
5.) Nálam minden (plublikus) írás (is) szorosan kapcsolódik az aszkézishez. Nehezen, és első nekifutásra ügyetlenül fogalmazok, illetve különböző okokból kifolyólag hajlamos vagyok a prefekcionalizmusra és a szorongásra. Ezek a dolgok nem csak látható és mérhető munkámban akadályoznak, de sokszor az rátelepednek az Istenkapcsolatomra is. A blogra fordított idő beosztása szintén komoly feladat (és a 21. századi fiatalság nagy feladata): virtuális tevékenységem ne menjem a "valóságos" életem (emberi kapcsolatok, imádság) rovására. Mégha más növekedéséhez ez a blog mégsem járulna hozzá, a sajátomhoz mindenképp. Saját életszentségünk elérésénél pedig - hangozzék bármilyen paradoxul is - többet nem tehetünk senkiért.
6.) Tanúságot tenni Isten szeretetéről. Amellett, hogy nem vagyok kiemelkedő irodalmi tehetséggel megáldva, valószínűleg olyan dolgokat sem tudok mondani a hitet illetően, ami ne lenne már valahol, valaki által (netán sokkal kifinomultabban) megírva. Viszont Isten minden embert egyénként hívott meg örök Országába, és ebben a blogban egy ilyen Isten által meghívott egyéni élet irodalmi, történelmi, művészeti és teológiai tájékozódása mutatkozik meg, akkor is, ha ez az egyén ("lélek"?) a legtökéletlenebb, legbűnösebb is a világon. (és itt vállalni kell a naplókra mindig jellemző töredékességet és hiányosságot). "A szív bőségéből szól a száj." - hogy ez éppen mennyire valósul meg egy-egy bejegyzésben, azt az olvasóra bízom. Éppen ezért ez az ok sokkal inkább cél, és méginkább kihívás. Még tovább lépve: kihívásként része a legnagyobb és "legjobb" kihívásnak, célként pedig minden keresztény életcéljának, amely önmagunk (és ezáltal munkánk) teljes átadása Istennek.
Író nő (Kr. u. 1414)

2012. május 8., kedd

"Remeteség"

--  szeptember 1-ig.
 Ez nem "hivatalos" remeteség, pár hete egészen egyszerű vidéki munkának indult. Három hét után leírhatom, hogy remeteélet lett, és lesz belőle továbbra is. Így jár az, aki megengedi a Szentléleknek, hogy kénye kedve szerint alakítsa az életét :)
 Itt több lehetőségem és időm van az interneten tevékenykedni, pontosabban: itt  rendszeresen van rászánt, erre a feladatra kijelölt időm. Paradox módon, amíg a valódi közösségemtől elvonultan élek, a virtuális világban egyre inkább az emberek szeme elé kerülhetek.

 Eddig azt mondhatom, hogy ugyanaz a legnehezebb dolog számomra, mint otthon: időben lefeküdni és korán felkelni. Csak az időpontok mások:)

 Az első héten útravalóul ez az idézetet találtam a zsebnaptáramban:
"Nem szabad összekeverni a magányt és a csendet sem. A magány tér vagy érzés, a csend viszont belső magatartás. Csaphatunk nagy zajt a fejünkben a puszta kellős közepén, és csendet teremthetünk magunkban hatalmas tömegek közepette. Az biztos, hogy az igazi magány alakítja ki a tevékenység legnagyobb embereit, a legtermékenyebb gondolkodókat és a legbátrabb szenteket. Hogy azonban a magány valóban gazdagodás legyen, kell, hogy azt vagy az igazság utáni hatalmas szomjúság lakja, vagy valami nagy szenvedély bizonyos ügyért, vagy valódi vágy, hogy a láthatatlanra figyeljünk, vagy a szeretet titka egy megsejtett és keresett jelenlétért." (Michael Hubart OFM: Krisztus a mi boldogságunk)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...