2012. augusztus 11., szombat

Egy bölcs vélemény az egyházzenéről


Habár az biztos, hogy az a  dallamvilág, amelyben Szent Ágoston élte liturgikus életét, nem azonos sem a mai gitáros misékével, sem a középkorban kibontakozott gregoriánnal, de a Vallomásokban leírtak kérdésfeltevése a ma is (vagy még mindig) aktuálisnak tűnik:  helyes-e, ha egy liturgikus ének dallama túlzottan az érzékekre akar hatni?
 "A hallás útján szerzett élvezetek terén bonyolódottabb volt a helyzetem, mert ez az élvezet igen megfogott, de kezed feloldozott és megszabadított engem.
Megvallom, hogy most is könnyen ráfelejtkezem az énekre, ha igéd élteti, s ha az énekes hangja kedves és gyakorlott; - de nem köt le egészen, mert otthagyom, amikor akarom. Igéd élteti ezen énekeket, s ezért bocsájtom őket magamhoz; igéd révén azonban szívemben valami kis méltó helyet kérnek s bizony alig-alig szabom ki a nekik megfelelőt!
Néha ugyanis úgy látom, mintha jobban kitüntetném őket, mint illenék. Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tűzdelik lelkemet jámborságra, mint ének nélkül; - továbbá, hogy lelkünk különféle érzéseinek más-más kifejező módja van hangban és énekben, s ez a mód valami titkos rokonság erejében az érzelmeket elő tudja idézni.
Baj azonban, hogy az érzékek élvezete, amelynek pedig nem üdvös a lelket kiszolgáltatni, mert elgyengíti, - gyakran rászed engem. Nem akar ugyanis türelmesen egy fokkal hátrább a gondolat után következni, hanem előre igyekszik és ő akar vezetni, pedig csak a gondolat kedvéért kapott bebocsájtást.
Így aztán hibázok. Nem veszem észre mindjárt, csak azután látom.
 Máskor meg éppen ettől a kelepcétől való mértéktelen óvakodásomban a túlságos szigorúság hibájába esem, éspedig annyira, hogy néha még a Dávid-féle zsoltár megszokott kedves éneklési módjait is egytől egyig száműzni szeretném fülemből - sőt az Egyházból is -, s biztosabbnak látom azt, amit az alexandriai püspöktől Athanasiusról - emlékszem - gyakran emlegettek előttem; ő ugyanis a zsoltárokat olyan kevés hangváltozattal énekelte, hogy az ének inkább volt olvasás, mint ének.

Mindazonáltal ha eszembe jut, hogyan omlottak az egyházi énekek hallatára könnyeim hitem visszanyerésének első idejében, s ha meggondolom, hogy most nem az ének maga, hanem a csengő hangon, s egészen megfelelő hangváltozattal énekelt igék indítják meg lelkemet, - megint csak megismerem, hogy nem kis haszna vagyon ezen szokásoknak.
Ilyen az én ingadozásom az élvezet veszedelme s lelkem haszna között; lassankint azonban mégis ahhoz a véleményhez közeledem, hogy helyeselni kell a templomban immár szokásos éneklést, mert a gyengébb lelkek jámbor áhítatra indulnak, mikor kedves éneket hallanak."
"Nem akarok azonban véglegesen dönteni ebben a kérdésben." - zárja le végül a kérdést a nagy aszkéta, akinek a teljes önmegtagadás mellett foglal állást a tekintetben, hogy mit szabad (és hogyan) nézni, enni, gondolni stb... de hallani és énekelni...
A "probléma" nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az énekek szövege Isten Igéje. És ha valamilyen fajta előadásmód felkelti az ember figyelmét, megnyitja a szívét Isten Igéjére, akkor az lehet-e Isten színe előtt (és nem valamilyen esztétikai rendszer szerint) rossz? Bár nem azért kell szeretni a zsoltárokat, mert szépen, sőt nekünk tetszetősen éneklik, de ha ez az élvezet az ára, hogy meg tudjuk szeretni őket, akkor elvethetjük-e?

2012. augusztus 4., szombat

Áramszünet Indiában

 Itt ülök a laptopom előtt, mobilos internetkapcsolatom révén olvasom az elmúlt pár nap híreit. Egyre jobban tudatosul bennem, hogy milyen jómód is vesz körül, és hogy ez mennyire megszokottá vált. Itt van például az elektromos áram. Tovább gondolom. Áram nélkül úgy képzelem, személyesen nagyon jól tudnék élni. De a társadalom, amiben élek nem. Áram nélkül én sem tudnék megfelelően kapcsolódni ehhez a társadalomhoz, és viszont: az sem énhozzám. Nem nagyban gondolkodva, csak a leghétköznapibb dolgoktól kiindulva: bankkártyán kapom a pénzemet, mobilon és interneten keresztül tartom sokakkal a kapcsolatot, a könyvtár, a bolt vonalkódolvasós rendszere, a középületek fotocellás ajtói, a vonatok, kórházak...

 Pár napja India felében több órára leállt az áramellátást. Több üzem, kórház, iskola, munkahely is sötétségbe borult. Föld alatti bányaliftekben ragadtak  munkások, a vonatok vesztegeltek, Újdelhi metrórendszere felmondta a szolgálatot... 620 millió ember maradt órákon át áram nélkül - írja a közlemény. Máshol 680 milliót mondanak. Úgy látszik ott, a világnak azon a részén nem számít a különbség. (Mi itthon azon sajnálkozunk, hogy az országunk népessége tíz millió fő alá csökkent...)

 Eszembe jutott, hogy Teréz anya is egy áramszünet miatt halt meg, miután a kórház mindkét generátora felmondta a szolgálatot.


Képek New Delhiben az áramszünetről:





A képek forrása: The Wall Street Journal
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...