2012. október 11., csütörtök

Beszéljen-e a pap az ördögről?

Mindig győz...
 "Nem tudom, felmerül-e a papokban, hogy mekkora felelősségük van abban, hogy beszéljenek az ördögről."
 Nem érzem magamat kompetensnek az ügyben, hogy kijelöljem a papok feladatát, meghatározzam identitását, vagy bármi hasonlót tegyek, de éppen erre gondoltam, azt mindig hasznos dolog felülvizsgálni az embernek, hogy mennyiben akarja a saját elvárásait ráerőltetni bizonyos emberekre, esetleg saját felelősségét áthárítani másokra, sőt beleavatkozni rá nem tartozó ügyekbe, és mennyiben áll az fenn, hogy egy észrevett problémára mutat rá.
A napokban kicsit azon töprengtem, hogy ez mennyiben, speciálisan az ő feladatuk,  illetve miért lenne éppen az övék?  Ebből született ez a bejegyzés.

 A pozitív oldallal szeretném kezdeni. Hogy nekem, a hitemnek, lelki életemnek mindig igen jót tett, amikor valamelyik pap a sátánról beszélt, akár általában (vagy akár csak általában a gonoszról), akár saját életemre vonatkozólag (pl. egy-egy rossz érzés okaként). Sok mindent tisztázott és rendezett bennem egy-egy ilyen alkalom, hiszen a gonosz céljai és eszközei* a káosz, illogikusság, szeretetlenség stb... másra sem jók, mint hogy zavarodottá tegyék az elmét, elbizonytalanítsák a szívet.**

 Aztán van egy apró kis momentum is az életemben, amely minduntalan erre terelte a figyelmemet: abban a templomban, ahova nemrég kezdtem el járni, szokás áldozás után elimádkozni a Szent Mihály imát. A hívek is hangosan mondják, jó erősen megnyomva a kétszer is benne szereplő sátán szót, utána kis szünetet tartva, ezáltal mintegy "apró tisztelettel" adóznak ennek a különös, ritkán használt, régies-misztikus hangzású szónak. Szent Mihály, meg Isten ereje szépen belesimulnak a... bár úgy hangzik, de remélem, hogy nem a jól ismert unalomba.

 "Természetes", hogy a sátán jobban izgatja az ember fantáziáját, mint Isten, Krisztus, vagy egyáltalán a jóság vagy a szépség. Hiszen az izgatás, a nyugtalanítás a természetéből fakad. Méghozzá az a fajta izgatás, amelynek velejárója, hogy minél inkább ki akarjuk elégíteni, annál inkább növekszik. (Erre legszélsőségesebb példa a pornográfia: ahelyett, hogy lecsillapítaná a nemi vágyakat, mint támogatói állítják, mindegyre növeli). Ezért is igen jó, hogyha az ilyen eredetű kíváncsiságnak senki nem enged. Ez nem moralizálás, ez józan ész kérdése: az emberi élet mulandó, és amennyire igaz, hogy az ilyen dolog iránti kíváncsiság kielégíthetetlen, ugyanannyira igaz, hogy az isteni igazságokból sem tudhatunk soha mindent (ugyanakkor aki ezeket az igazságokat kutatja, Krisztus békéjét élvezheti). Ha lehetőségünk van egy számegyenes nullájától elindulni,  a két végtelen, a pozitív vagy a negatív számok közül miért választanánk a negatívat? Ha pedig nem döntünk, akkor oda-vissza fogunk rohangálni ezen a számegyenesen, és soha nem jutunk túl igen csekély értékeken. 

 Ebből is látszik, hogy igen jó dolog, ha Isten igéjének hirdetői Istenre, az ő szeretetére, irgalmára és igazságosságára terelik a figyelmünket.
Azt a saját életemben tapasztalt tényt is elmondanám, amely szerint minél jobban megismertem Istent, minél inkább mélyült a hitem Benne, minél több időt töltöttem imádsággal, annál inkább éreztem mi az, ami nem Ő, ami ellenszegül és akadályozza az Ő akaratát. Lesarkítva, ha nem ismerem az igazságot, akkor nem láthatom be azt sem, hogy mi a tagadása.
Ugyanakkor bizony ahhoz, hogy ellent tudjunk mondani valaminek, ahhoz jó tudni, hogy milyen (ebben az írásban már szerepelt pár jelző), és legutolsó sorban nem árt nem elfelejteni, hogy létezik, és hogy van. Hitvallásunk ugyanis azon a három kérdésre adott válaszon nyugszik, amelyet minden keresztelőnek feltesznek (és nem szó szerint, de lényegileg mi is felteszünk magunkban minden szentmise kezdetén, csak múlt időben): 
Pap: Ellene mondotok-e a sátánnak?
Szülők, keresztszülők / vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Pap: És minden cselekedetének?
Szülők és keresztszülők/ vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Pap: És minden csábításának?
Szülők és keresztszülők/ vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Ezután következik a hitvallás (Hisztek-e az egy Istenben....)

 Nem vak tekintélytiszteletből adódó meggyőződés, hogy erről a papoknak, vagy (apostoli) szerzeteseknek, illetve az egyház szolgálatában álló embereknek (pl. hittanár) kellene leginkább szólniuk, hanem úgy józanul gondolkodva be kell látni, hogy az ő hivatásukban található meg az a két dolog, amely hitelessé teszi a szavukat: a teológiai képzettség és a lelkipásztori tapasztalat. (Az pedig már minden pap, szerzetes egyéni felelőssége, ha rosszul él, vagy nem él ebből a hivatásából adódó lehetőséggel, nem érdekli a teológia, vagy vakon, hanyagul, esetleg gépiesen csinálja, talán nem is igazán csinálja a lelkipásztorkodást.) Egy világi hívőnél általában az utóbbi hiányzik, de azon sem kell meglepődni, ha az előbbi. Példának okáért egy pszichológus, orvos, a diákjaira odafigyelő tanár, vagy egy szociális munkás hivatásából adódóan éppúgy sokak lelki életével találkozik nap mint nap, sőt talán sok tekintetben szélesebb is a spektrum mint egy plébánosnál, és talán nem meglepő, ha az ő jó szándékaikat a kísértő éppoly rossz szemmel nézi, mint egy-egy szentgyónást, misét vagy betegek kenetét. De én azt látom, ettől függetlenül egy-egy esettel nem tudnak többet és mást tenni (és valóban szakmailag így etikus), mint hogy közlik, hogy "ez nem az ő hatásköre", vagy csak megjegyzi, hogy "hát fura".
És "ezen felül", ott van a papság szentségi dimenziója is.  Azt írtam, ezen felül, de képileg helyesebben szólva, inkább úgy kell kifejeznem magam, hogy minden látható szolgálatuk ebbe a dimenzióba beleágyazva. (Igazából legelső sorban kellett volna ezt írnom, így is akartam. Azért nem tettem, mert ahogy belekezdtem volna írni, rájöttem, hogy ehhez valóban nincs elég kompetenciám. Ha van az olvasók között, aki erről pontosan tudna írni, szívesen fogadom!)

És éppen így, keresztsége révén éppen úgy minden hívőnek is egyéni felelőssége, hogy saját életében, saját hivatásában egyre és egyre jobban megismerve Isten szeretetét, nemhogy tagadja a sátán létezését, hanem éppen hogy ellent mondjon neki minden pillanatban, és hittársait is amikor kell, erre az ellentmondásra buzdítsa, mint ahogy Krisztus is tette egész földi életében.

Szimon Usakov: Szent Mihály arkangyal és a sátán
17. század, Oroszország
*Mivel ez egy kötetlen írás, ne kérjék rajta számon a teológiai szakterminusokat.
** Interneten itt kiváló írások találhatók e témában Gábor atyától: http://hagiosz.net/?q=ordogespokol

2012. október 2., kedd

Miért érdemes elkötelezett ateistáknak is olvasni a Bibliát?

Például a "kényelmetlen" áthallások elkerülése végett:

"Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?
[...]Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű szuper komputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy még be sem kötötték az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni.
Akkora volt, mint egy kisváros.
 Legfontosabb egységeit a külön erre a célra tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbőr borította. A sötét szőnyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték ki. A helyiséget a számítógépes programozás hőskorának nagyjairól és családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek.
 A Nagy Bekapcsolás napján két méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska. Diszkréten bevezették őket az irodába: Mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk egészét képviselik történelmük csúcspontján, mindazonáltal higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal
előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött jegyzettömbjeiket.
 A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis ideig az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára nézett, előrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót.
 A lehető legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas komputer máris teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján megszólította őket.
Így szólt:
- Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem, Bölcs Elmét, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb komputerét?
Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.
[...]
- Ó, Bölcs Elme - kezdte. - A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged, a következő. Azt akarjuk, hogy közöld velünk... - várt egy kicsit - a Választ!
- Választ? Ugyan mire?
- Az Élet! - mondta Fook.
- A Mindenség! - mondta Lunkwill.
- Meg Minden - mondták együtt.
Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.
- Ravasz.
- Meg tudod csinálni?
Újabb jelentőségteljes csend.
- Igen - felelte végül Bölcs Elme. - Meg tudom csinálni.
- Tehát létezik válasz? - kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.
- Egyszerű válasz? - tette hozzá Lunkwill.
- Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy - tette hozzá - gondolkodnom kell rajta. [hét és fél millió évig]
[...]
Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál előtt, és várakozott.
- Mindjárt eljő az óra - mondta az egyik. [...]
- Őseink hetvenötezer generációval ezelőtt indították el ezt a programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a Komputer megszólal.
- Lenyűgöző élmény, Foochg. [...]
- Mi leszünk a szerencsések - mondta Foochg - akik meghallhatják az Élet...
- A Mindenség...
- Meg Minden...
- Nagy Kérdésére...
- A Választ...
- Csst! - pisszegett Loonkawl. - Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülődik!
 Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.
- Jó reggelt! - szólalt meg végül Bölcs Elme.
- Ööö... jó reggelt, ó, Bölcs Elme - mondta Loonkawl idegesen. - Megvan a… ööö... hogy is mondjam...
- A Válasz? - szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. - Igen. Megvan.
A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!
- Valóban létezik Válasz? - lehelte Foochg.
- Valóban létezik Válasz - erősítette meg Bölcs Elme.
- Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
- Igen.
Mindkettőjüket erre képezték ki, egész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.
- S készen állsz rá, hogy közöld velünk? - sürgette Loonkawl.
- Készen állok.
- Most?
- Most - mondta Bölcs Elme.
Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.
- Bár nem hinném - tette hozzá Bölcs Elme - hogy tetszeni fog.
- Nem számít! - felelte Foochg. - Tudnunk kell most!
- Most? - érdeklődött Bölcs Elme.
- Igen! Most...
- Felőlem... - A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
- Egész biztosan nem fogtok örülni - jegyezte meg Bölcs Elme.
- Ki vele!
- Jó - mondta Bölcs Elme. - A Válasz a Nagy Kérdésre...
- Nos?...
- Az Élet, a Mindenség Meg Minden... - mondta Bölcs Elme.
- Tehát?...
- A Válasz... - mondta Bölcs Elme, és megállt.
- Igen?...
- A Válasz...
- Igen???...
- Negyvenkettő - mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel."
Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című paródiájának felejthetetlen jelenete rögtön kulturális fogalom lett, lásd erről a wikipédia igen terjedelmes oldalát (42).

És kezdődnek az új szövetség iratai, Máté evangéliumával:
"Jézus Krisztus, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségtáblája. Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákobot, Jákob nemzette Júdát és testvéreit. Júdának született Perec és Szerach, Támártól. Perec nemzette Hecromot, Hecrom nemzette Aramot. Aram nemzette Aminadabot, Aminadab nemzette Nachsont, Nachson nemzette Salmont. Salmonnak született Boász, Ráchábtól. Boásznak született Jobed, Ruttól. Jobed nemzette Izájt, Izáj nemzette Dávid királyt. Dávidnak született Salamon, Urija feleségétől. Salamon nemzette Rechabeámot, Rechabeám nemzette Abiját, Abija nemzette Azát. Aza nemzette Jozafátot, Jozafát nemzette Jorámot, Jorám nemzette Uziját. Uzija nemzette Jotámot, Jotám nemzette Acházt, Acház nemzette Hiszkiját. Hiszkija nemzette Manasszét, Manassze nemzette Amont, Amon nemzette Joziját. Jozija nemzette Jechonját és testvéreit - a Babilonba való elhurcoláskor. A Babilonba hurcolás után: Jechonja nemzette Sealtielt, Sealtiel nemzette Zerubbábelt. Zerubbábel nemzette Abihudot, Abihud nemzette Eljakimot. Eljakim nemzette Acort. Acor nemzette Cádokot, Cádok nemzette Achimot, Achim nemzette Eliudot. Eliud nemzette Eleazárt, Eleazár nemzette Mattant, Mattan nemzette Jákobot. Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte. Így a nemzedékek száma: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a Babilonba való elhurcolásig tizennégy nemzedék, és a Babilonba való elhurcolástól Krisztusig tizennégy nemzedék."
14+14+14, azaz összesen negyvenkettő.
Az Élet. A Mindenség Meg Minden.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...