Súlyponteltolódás

"Mindent Isten nagyobb dicsőségére" - a latin változatban általában már csak az AMGD marad, és az Omnia eltűnik (de nincs kétségem afelől, hogy odaértik). Talán szerencsés, hogy magyar nyelvű egyházban élek, mert eleddig én is csak az "Isten dicsőségére" figyeltem.

A szombati munka csöndjében döbbentem rá a mondat igazi súlyára, a "mindenre". Hogy valóban, teljesen, és kizárólagosan mindent Isten dicsőségére kell tenni. Nem csak az imákat, a templombajárást, a szentségek vételét, hanem a tanulást, a mosogatást, a bicikliszerelést, a tescos árufeltöltést, egyszóval tényleg a mindent, kivétel nélkül úgy kell végezni, hogy az Isten dicsőségére váljon.
Leírva ez banális.
Nem is írni kell, hanem élni, és 10 óra teljesen értelmetlen, ostoba és alulfizetett munkát is így végezni végig.

Rembrandt: Szent József és a Gyermek Jézus

Új kérdések a katolikus hitről?

A következő tanulmányt több okból is idézésre méltónak találom.

Az egyik legfőbb ok, hogy a cím, ami alatt 1935-ben megjelent, nem túl kifejező: A katolikus irodalom problémái. Íróját is csaknem teljesen elfeledték szülővárosán, Szegeden kívül. Sík Sándor költő, piarista szerzetes a Szegedi Tudományegyetem magyar irodalom tanszékén tanított irodalomtörténetet és esztétikát, majd a Vigilia folyóiratot szerkesztette haláláig.

A pontosan 85 éve publikált cikk túlnő témáján, és olyan kérdéseket feszeget, amelyek ma is nagyon aktuálisak, ezt bizonyítandó néhány, az elmúlt hónapban nekem szegezett kérdést teszek fel most Sík Sándor tanulmányának. Lássuk, mit válaszol ő:

Mit értsünk az alatt, hogy egység a sokféleségben?

"Újból megtetszik, milyen messze járnak a katolikum ismeretétől, akik olyan sommás banalitásokkal vélnek valami lényegest mondani róla, mint "naív" vagy dogmatikus, vagy egyházias kötöttség stb. Persze hogy a katolikus egyének közt vannak naív és kötött lelkek is (a katolikus művészek közt már vajmi kevés lesz ilyen!), naivságuk vagy kötöttségük azonban vérmérsékletükkel, tehetségük fokával vagy lelki alkatukkal függ össze, de semmi köze a katolicizmushoz Az egyetemesség gazdagsága a típusok tarka változatosságát is magában foglalja. Az egy katolikumot egyénileg kell átélni, tehát árnyalatokban annyiképpen élhető át, ahány egyén van. A naív lélek naívul élheti át a katolikum mélyeit: mint a közismert olajnyomaton a kisgyerek, mosolyogva jár órangyarlának szárnyai alatt a szakadék felett. Az egyensúlya vesztett romantikus katolikuserőforrást talál a maga szüntelen belső harcaira, megnyugvást a kimerültség óráiban és új lendületet örök újrakezdésében A klasszikus lélektípus ösztönös megérzéssel köszönti benne az egyetemes és végleges Rendnek birodalmát és biztosítékát, és belőle merít örökifjú erőt az éltető egyensúlynak mindennap újra kivívására. A legprimitívebb és legbonyolultabb lélek egyaránt megérzi és megkapja tőle azt, ami éppen neki való, amitől ő tud fejlődni, növekedni, önmagává, szerves, kerek, elelven egésszé lenni.

Miért nem kedveli korunk a katolicizmust?

Legnehezebben a nyárspolgári adottságú emberfajta tud beilleszkedni. Eleinte kecsegtető számára a rend, a megszokás, a szellemi kényelmet ígérő tekintély; megpróbálja magához kényelmesíteni és szelídíteni a katolikus követelések kemény és heroikus motívumait. Ideig-óráig talán sikerül is elringatnia magát egy biedermeyer-vallásosság édeskés szentimentalizmusába, de előbb-utóbb riadtan lesz kénytelen tapasztalni, hogy földrengéses talajon heveredett le, ahol rendszeres és erőteljes rázkódások ébresztik újra meg újra, míg csak meg nem keményíti magát, vagy máshová nem költözik.

Miért van az, hogy egy formálisan katolikus országban (népszámlálási adatok) alig akadunk vallását komolyan gyakorló hívőkre?

Súlyos félreértés a katolicizmusról mint "készen kapott világnézetről" beszélni. Ez az evangéliumi rejtett kincs, amelyre úgy kell rábukkanni, a megtalálás után pedig mindent odaadni érte, hogy magunkévá tehessük. Kereszténynek nem lehet születni, csak újjászületni, a lélek újjászületése pedig a kegyelem titkos fakadásain túl izgalmas, bonyolult, drámai tevékenység, amely mindennap újra kezdődik, amelyben a belső ember, a kegyelem szüntelen segítő és gyötrelmes boldogsággal ösztökélő lendítései a mysterium iniquitatis koncentrikus támadása közt, mindennap birtokba veszi és egyensúlyba rendezi önmagát, Istent, a mindenséget. Hányféle formája van csak a hitre való eljutásnak is! A pillanatnyi kegyelmi megvilágosodástól és a családilag örökölt életformába való csendes besimulástól az évtizedes belső harcok után való lassú konverzióig; a változatoknak milyen ezer árnyalatú a színskálája! De abban valamennyi megegyezik, hogy egy sincsen vesékig ható egyéni szenzációk, megsemmisülések és feltámadások nélkül, és egy sem "intézi el" egyszeri lelki aktussal egyszer s mindenkorra a léleknek az arkangyallal való harcát. Katolikussá lenni annyi, mint fermentumot fogadni a lélekbe, amely magában hordja a szent nyugtalanság csíráit: egy egész életre bőven elégséges élet-, mozgás-, fejlődés-, erjedés-, boldogság-, szenvedés- és küzdelemanyagot. "Oh, keves barátom, ha majd egy napon befogadja Istent, olyan vendéget fogad be, aki soha nem hagyja nyugodni" - írja Claudel Jacques Riviere-nek."

• Kereszténység és irodalom, szerk. Rónay László, Bp., 1989. (229.o-231.o.)

A papok éve - Kis Szent Teréz

Kis Szent Teréz imája a papokért

Jézus, örök főpap!
Tartsd meg papjaidat legszentebb Szíved oltalmában,
ahol senki sem árthat nekik.

Őrizd meg szeplőtelenül fölkent kezüket,
melyekkel naponta érintik szent testedet.

Őrizd meg tisztán ajkukat,
mellyel kimondják az átváltozás szavait

Őrizd meg tisztán és minden földi érdektől mentesen szívüket,
melyeket dicsőséges papságod magasztos pecsétje ékesít.

Növeld bennük az irántad való szeretetet és hűséget,
mentsd meg őket a világ mételyétől.

A kenyér és bor átváltoztatásának hatalmával együtt
add meg nekik a lelkeket átváltoztató erőt is.

Áldd meg munkájukat bő terméssel
és ajándékozd nekik egykor az örök élet koronáját.

Amen.

"Hivatásomat Itáliában értettem meg. Megérte, hogy ilyen messze mentem ennek a hasznos ismeretnek a megszerzésére...

Sok szent pappal voltam együtt egy hónapig és láttam, hogy -- jóllehet magas méltóságuk az angyalok fölé emeli ôket -- nemkevésbé gyenge és törékeny emberek... Hogyha azoknak a szent papoknak viselkedése is arra vall, hogy nagyon rászorulnak az imára, akiket Jézus Evangéliumában »a föld sójának« nevez, mit mondjunk akkor azokról, akik lanyhák? Nemde Jézus azt is mondta: »Ha a só ízét veszti, mivel fogják megsózni?«

Ó Anyám! Milyen szép a hivatás, amelynek célja megôrizni a lelkeknek szánt sót! Ez a Kármel hivatása. Imáink és áldozataink egyetlen célja az, hogy az apostolok apostolai legyünk. Imádkozzunk érettük, mialatt ôk szavukkal és fôleg példájukkal a lelkeknek az Evangéliumot hirdetik... Abba kell hagynom. Ha tovább is errôl a tárgyról beszélnék, sohasem fejezném be!...''

Pontosan 635 éve történt, hogy...

A társadalom minden rétegét képviselő óriási tömeg gyűlt össze a koronázás napján, hogy üdvözölje és megéljenezze a fiatal hercegnőt, aki néhány perc múlva királynőjük lesz. Egy igen pontos beszámoló szerint az ifjú uralkodónő arannyal és drágakövekkel díszített karmazsinvörös baldachin alatt jelent meg, amelyet Lengyelország magas méltóságai viseltek. Néhány lépéssel a hercegnő előtt Krakkó palatinusza vitte ünnepélyesen a színarany és liliomformában összerakott gyémántokkal díszített királyi koronát. Jobb és bal oldalán két főúr lovagolt, az egyik az Anjou-liliomokkal díszített jogart vitte, a másik a pallost és az országalmát. Mögötte körmenetben haladtak a lengyel kolostorok leányai, akiket a főurak, nemesek és fontosabb hivatalviselők követtek. Mindenki égő gyertyát tartott a kezében.

Miután megáldotta a hercegnőt, Bodzanta gnieznói érsek elkezdte a koronázásái misét. Az evangélium felolvasása előtt, Hedvig felemelkedett a térdelésből, és az oltár mellett elhelyezett trónhoz ment. Az érsek kérte, esküdjön Istenre a színe előtt, a szent evangéliumra, hogy megtartja Lengyelország törvényeit, szabadságokat és privilégiumokat. „Esküszöm és ígérem” - felelte a hercegnő. „Isten úgy segéljen.”

Hedvig hercegnő letérdelt az érsek elé, aki olajjal kente meg a homlokát, és fejére tette a koronát; a hercegnő felállt, miközben felzúdult a kiáltás: „Éljen a király!” Hedvig az egyetlen lengyel női uralkodó akit sohasem neveztek reginának – királynőnek – hanem mindig rexnek, királynak.

A koronázási ünnepségek utolsó napját az ifjú királynő fővárosa megtekintésének szentelte. Hedvig felöltötte a nehéz királyi palástot, homlokát könnyű diadém övezte, és az országalmát meg a jogart vivő főurak kíséretében indult útjára. Magas állású lengyel főurak kísérték: lóháton ment végig Krakkó nevezetesebb utcáin. A lovas séta végül a város főterét körbefutó körúton ért véget. A polgármester háza előtt fogadta a 24 konzul hódolatát, a polgármester és a város polgárságának és fontosabb tisztségviselőinek tisztelgését, a nép állandó örömujjongása közepette.

In: Marie-Albane Lenarduzzi: Szent Hedvig magyar hercegnő - lengyel királynő, Ecclesia, 2OO3, 47-49.o

Nyitó gondolatok

"Ezért írja ugyanezen igazság ragyogó szószólója, az Apostol: Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással (2Tim. 4,2).Emiatt többször gondoltam arra, hogy Isten dicsőségére és a lelke megnyerésére, valamint, hogy prédikátoraink bőségesebb gyümölcsöt szüreteljenek, s a nép épüljön, hozzálátok ehhez a fáradságos munkához[...]. Tudom ugyanis, hogy mit mond a Bölcs: Mert a jó munkának dicsőséges a gyümölcse (Bölcs. 3,15). Cassianus Az atyák beszélgetései című műve tanúsága szerint „Boldog az a munka, amit Isten szolgálatára vállal valaki, mert ha a teste el is fárad tőle, lelke fenségesen felfrissül”. Eddig ő. Ha féltem is egy ilyen nehéz munka vállalásától, egyrészt, mivel visszatartott erőm csekélysége, másrészt tudásom és tehetségem elégtelensége, valójában erősebben sürgetett és vonzott a lelkek buzgósága iránti szeretet, ráadásul a Jóisten rendelésére rákényszerített erre elöljáróim parancsa is és a köteles engedelmesség. Bizakodván tehát Isten segítségében és a Szentlélek kegyelmében, országunk egyszerű népének képességei szerint egyszerűbb stílusban akartam a nagy tettet véghezvinni. Elhatároztam, hogy művemnek – bár nem nagy jelentőségű – a Szentbeszédek gyümölcsöskertje címet adom, mert ahogy egy gyümölcsöskertben különböző fák, gyümölcsök és virágok vannak, így e műben is sokféle beszéd található, különböző tanítások virágai, s az isteni misztérium üdvös gyümölcsei."

Boldog Temesvári Pélbárt OFM (1492-ben)

 Minden keresztény előtt, aki szólásra emelkedik vagy írásra vetemedik, ott lebeg Jézus intése a meggondolatlanságokat fecsegő farizeusokhoz: "az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak." (Mt 12,36). 

 Ugyanakkor, akinek olyan mesterséget adott Isten, amelynek a szó az eszköze, kénytelen magába tekinteni a tálentumukat felhasználó szolgák példabeszéde kapcsán: vajon ő (jól) kamatoztatja-e képességeit. 

 Nem a magunk erejéből és méltóságából vagyunk világító lámpás, és ha az alázatosság názáreti köpenye alatt szeretnénk megbújni, kénytelenek vagyunk megvizsgálni indítékainkat: vajon nem-e lustaságból és helytelen önismerettől vezérelve rejtjük el fényünket.

 Én magam nagyobb veszélyben érzem magam azokban az esetekben, amikor Jézussal és az apostolokkal együtt szeretnék "mindennap tanítani a zsinagógában", hiszen sokszor tapasztaltam magamban hírnév utáni szomjat és irigységet a munkatársaim irányában.

 Ezért ezt a bevezetőt éppúgy írom magamnak is, mint kedves Olvasómnak.

Túl minden elméleti megfontoláson, összeszedtem a legfontosabb okokat, amiért elkezdtem ezt a blogot írni:

1.) Nyilvánvalóan az első és legfontosabb indok, hogy én magam sokat köszönhetek különböző keresztény blogoknak és blogíróknak. Ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg soha nem jutott volna eszembe a blogírás mint missziós lehetőség. 

2.) Ennek ellenkezője is igaz: különböző, kereszténységről, szerzetességről hazugságokat terjesztő blogok tömkelegébe is belefutottam, főleg íróik buzgósága volt rám megrendítő hatással: rendszeres és következetes bejegyzések éveken keresztül... És én eközben mit csinálok?!

3.) Blogírásra késztettek a különböző baráti és egyéb beszélgetések során felmerülő kérdések, elszórt megjegyzések, amelyek az adott pillanat hevében megválaszolatlanul maradtak. Azután később, amikor a téma már régen nem volt aktuális az adott körben aktuális, egy-egy olvasmányban, elmélkedésben, imában világossá váltak a válaszok. Azt vettem észre, hogy ezek a felvetések és kérdések több embert is foglalkoztatnak, ezért jó ötletnek gondolom ezeket megosztani.

4.) Kisgyerekkorom óta írogatok, de ehhez hozzá kell tennem azt is, hogy utoljára kisgyerekkoromban volt olyan, hogy készségszinten "jól" is írtam. Azonban az elmúlt évtizedben Isten úgy alakította az életemet, hogy lassan elfogadom hogy foglalkoznom kell ezzel az eltemetett képességemmel.

5.) Nálam minden (plublikus) írás (is) szorosan kapcsolódik az aszkézishez. Nehezen, és első nekifutásra ügyetlenül fogalmazok, illetve különböző okokból kifolyólag hajlamos vagyok a prefekcionalizmusra és a szorongásra. Ezek a dolgok nem csak látható és mérhető munkámban akadályoznak, de sokszor az rátelepednek az Istenkapcsolatomra is. A blogra fordított idő beosztása szintén komoly feladat (és a 21. századi fiatalság nagy feladata): virtuális tevékenységem ne menjem a "valóságos" életem (emberi kapcsolatok, imádság) rovására. Mégha más növekedéséhez ez a blog mégsem járulna hozzá, a sajátomhoz mindenképp. Saját életszentségünk elérésénél pedig - hangozzék bármilyen paradoxul is - többet nem tehetünk senkiért.

6.) Tanúságot tenni Isten szeretetéről. Amellett, hogy nem vagyok kiemelkedő irodalmi tehetséggel megáldva, valószínűleg olyan dolgokat sem tudok mondani a hitet illetően, ami ne lenne már valahol, valaki által (netán sokkal kifinomultabban) megírva. Viszont Isten minden embert egyénként hívott meg örök Országába, és ebben a blogban egy ilyen Isten által meghívott egyéni élet irodalmi, történelmi, művészeti és teológiai tájékozódása mutatkozik meg (és itt vállalni kell a naplókra mindig jellemző töredékességet és hiányosságot). "A szív bőségéből szól a száj." - hogy ez éppen mennyire valósul meg egy-egy bejegyzésben, azt az olvasóra bízom. Éppen ezért ez az ok sokkal inkább cél, és méginkább kihívás. Még tovább lépve: kihívásként része a legnagyobb és "legjobb" kihívásnak, célként pedig minden keresztény életcéljának, amely önmagunk (és ezáltal munkánk) teljes átadása Istennek.