Maria summa pulchra

Habár én nem vagyok a Fokolare Mozgalom[1] tagja, de aki ismer, tudja, hogy mindig is vonzódtam azon kezdeményezésekhez, amelyek fő törekvése a mindennapi, "modern", "világi" élet minél tökeletesebb Istennek szentelése.

A Fokolare karizmája többek között a názáreti Mária lelkiségéből fakad, alapítója Chiara (Klára) Lubich harmadrendi ferences szerzetesnő volt, aki küldetését a mára világméretűvé vált mozgalom megalapítására a lorettói Szent Házban elmélkedve kapta meg.

Mária hónapját úgy gondolom, tökéletes Chiara, illetve Kempis Tamás gondolataival kezdenem.

"Isten és a felebarát iránti szeretetünk kifejeződése

Mi késztet bennünket arra, hogy így tartsuk rendben lakásunkat? Ezt 1964-ben értettük meg jobban, amikor elolvastuk Kempis Tamás egyik írását. A kis Jézus születéséről, a betlehemi barlangról elmélkedve így fejezi ki magát:

„Ó! Mily hódolatra méltó hely! (…) Lelkem, lépj be az égi király e szegényes lakhelyére… Nézd csak, hogy fekszik a jászolban csendesen az Istenember…

Imádd Istent e helyen! Elmélkedj Szűz Mária kegyes szolgálatairól! Mily nagy az ő öröme, mily magasztos, ahogy a tőle született gyermeket csodálja. (…)

Tégy úgy, mintha ott lennél velük (és mondd): »Itt maradok, hogy szolgáljam az Uramat, Mária úrnőt, és védelmezőjét, Szent Józsefet. Tüzet rakok, s gondosan táplálom, elkészítem az ételt és vizet merek. Kitakarítom az udvart és a házat, minden rést betapasztok, hogy megóvjam a szél erejétől s az esőtől. (…) Ezután rózsát és liliomot szedek, (…) hogy felékesítsem a szent bölcsőt… kitárom az istálló ablakát, hogy beragyogjon a nappal világossága és leszálljanak a magasból a szent angyalok, hogy édes örömujjongással töltsék be e házat.«”[KEMPIS T.: Sermones de vita et passione Domini, In Opera Omnia III. kötet, Freiburg i. Br. 1904, 91–104. o.

4]

Kempis Tamásnak ez az írása megértette, és ma is megérteti velünk, hogy a környezetünknek is tükröznie kell a bennünk élő tiszteletet és szeretetet.

Azt pedig tudjuk, hogy bennünk az Isten és a felebarát iránti szeretetnek kell élnie.

Tehát ebben is – mint életünk minden területén – a szeretetnek kell vezérelnie bennünket, mely arra indít, hogy eggyé váljunk a testvérekkel. Így otthonunk nem egyértelműen szegény vagy gazdag. Ha lakhelyünk a szeretet kifejeződése testvéreink iránt, lakhatunk bárhol, palotában vagy kunyhóban, felhőkarcolóban vagy parasztházban.

Általános Szabályzatunkban az is benne van, hogy lakásunknak igazodnia kell a környezethez, ahol apostolkodásunk nagy része zajlik. Erre is a szeretet ösztönöz.

Mária ízlése szerint

Gyakran visszatér az otthonnal kapcsolatos első meglátásainkban a gondolat, hogy azt „Mária ízlése szerint” tartsuk rendben.

Persze nem könnyű elképzelni, hogy milyen is lehet Mária ízlése. Azt hiszem, hogy csak akkor tudjuk ezt megérteni és megvalósítani, ha a fokolárban élők között és a Mária Műve többi tagjával olyan az egységünk, hogy fokolárunk – az adott területen – valóban Mária Műve egészének a kifejeződése, mely arra hivatott, hogy Mária jelenlétét tegye jelenvalóvá és folytassa a mai világban.

Azt, hogy a lakással kapcsolatos feljegyzések között olyan gyakran szerepel a szépség gondolata, talán azzal magyarázhatjuk, hogy Mária a „teljes szépség”.

Lakásunk legyen modern, az adott kornak megfelelő.

Nagyon fontos, hogy házaink időtállóak legyenek (sokszor Mária Műve tulajdonát is képezik), mert fenn kellene maradniuk, mint a bencés apátságoknak, amelyek mind a mai napig állnak annak ellenére, hogy az idők folyamán sok ezer szerzetes megfordult falaik között.

A házak ugyanis visszatükrözik, hogy mi Isten terve az ott élő családról, és akiket Isten a századok során meghív oda, szobáról szobára járva még jobban meg fogják érteni, hogyan éljék meg életük egyes aspektusait, amit a lakás építésénél és beosztásánál elődeik már szem előtt tartottak. Így maga a lakás is segítségükre lesz, hogy életük egyetlen területét se hanyagolják el."

A kolostor illata

... azonban bizonyos értelemben templomnak is kell lennie, az élő Isten templomának. Nem a képek miatt (persze itt is vannak képek, mint általában minden családban), hanem Isten állandó, csendes, építő és termékeny jelenléte folytán, aki jelen van a Jézus nevében összegyűlt emberek között.

Ezzel kapcsolatban az ötvenes években írtam egy cikket. Hasznosnak tartom, hogy idézzek most belőle a témához kapcsolódva:

„Úgy gondolom, nincs olyan férfiszív, és még kevésbé női szív, amely legalább egyszer, főként ifjúkorában, ne érezte volna a kolostor vonzását.

Nem az elzárt életforma iránti vonzódás ez, hanem inkább az iránt, ami ott a falak közt összpontosul, s melynek harmóniáit a távolból is hallani lehet. (…)

E közösségek úgy ragyognak a világban, mint sötét éjben a csillagok, és sugározzák Isten jelenlétének fényét. (…)

Csönd borítja ezeket a házakat (…), de a mennyei élet titokzatos erejénél fogva mégis megszólítják az emberek szívét, és az Istennel való egység boldogságáról beszélnek, amelyet mindenki áhít.

A fokolár is, ez a világ házai közt elvegyülő kis lakás, a kolostor illatát árasztja. A fokolár falai is a világban élő Isten erődítményei, a béke országát ölelik körül.

Varázsából semmit nem vesz el a televíziók szomszédból beszűrődő hangja, az autók zaja vagy a járókelők fecsegése. A kölcsönös szeretet, mely jelenvalóvá teszi Jézust a testvérek között, teljes lényüket magával ragadja, és nemcsak megszenteli a falakat, mint egy apátságét, hanem ünnepélyessé is teszi, mint egy templomot. Ha a ház lakói asztalhoz ülnek, a szertartás édességével tölti el őket; ruhájukat a megszentelt habitus illatával hatja át. A csengőszó vagy a telefon az újabb testvérekkel való találkozás örömét jelzi, mely megtöri, ugyanakkor erősíti Istenben való egységüket.

Énjük hallgat, ezért valaki Más szól belőlük. Önmagukat kioltva új fény gyullad bennük, mely mindent beragyog, túllépi, és szinte megszenteli a falakat, melyek Krisztus Testének egy élő sejtjét ölelik körül. Mások is jönnek a fokolárba, hogy velük együtt keressék az Urat, s ebben a közös, szeretetteljes keresésben egyre erősebb lesz a láng, s egyre szebben cseng az isteni dallam. Krisztus az otthonuk, a kolostoruk, a szívekben és a szívek között élő Krisztus.”

In: Chiara Lubic: A szeretet otthont teremt

[1] Hivatalos neve: Opus Mariae, a fokolare szó "családi tűzhelyet" jelent.

Új kérdések a katolikus hitről?

A következő tanulmányt több okból is idézésre méltónak találom.

Az egyik legfőbb ok, hogy a cím, ami alatt 1935-ben megjelent, nem túl kifejező: A katolikus irodalom problémái. Íróját is csaknem teljesen elfeledték szülővárosán, Szegeden kívül. Sík Sándor költő, piarista szerzetes a Szegedi Tudományegyetem magyar irodalom tanszékén tanított irodalomtörténetet és esztétikát, majd a Vigilia folyóiratot szerkesztette haláláig.

A pontosan 85 éve publikált cikk túlnő témáján, és olyan kérdéseket feszeget, amelyek ma is nagyon aktuálisak, ezt bizonyítandó néhány, az elmúlt hónapban nekem szegezett kérdést teszek fel most Sík Sándor tanulmányának. Lássuk, mit válaszol ő:

Mit értsünk az alatt, hogy egység a sokféleségben?

"Újból megtetszik, milyen messze járnak a katolikum ismeretétől, akik olyan sommás banalitásokkal vélnek valami lényegest mondani róla, mint "naív" vagy dogmatikus, vagy egyházias kötöttség stb. Persze hogy a katolikus egyének közt vannak naív és kötött lelkek is (a katolikus művészek közt már vajmi kevés lesz ilyen!), naivságuk vagy kötöttségük azonban vérmérsékletükkel, tehetségük fokával vagy lelki alkatukkal függ össze, de semmi köze a katolicizmushoz Az egyetemesség gazdagsága a típusok tarka változatosságát is magában foglalja. Az egy katolikumot egyénileg kell átélni, tehát árnyalatokban annyiképpen élhető át, ahány egyén van. A naív lélek naívul élheti át a katolikum mélyeit: mint a közismert olajnyomaton a kisgyerek, mosolyogva jár órangyarlának szárnyai alatt a szakadék felett. Az egyensúlya vesztett romantikus katolikuserőforrást talál a maga szüntelen belső harcaira, megnyugvást a kimerültség óráiban és új lendületet örök újrakezdésében A klasszikus lélektípus ösztönös megérzéssel köszönti benne az egyetemes és végleges Rendnek birodalmát és biztosítékát, és belőle merít örökifjú erőt az éltető egyensúlynak mindennap újra kivívására. A legprimitívebb és legbonyolultabb lélek egyaránt megérzi és megkapja tőle azt, ami éppen neki való, amitől ő tud fejlődni, növekedni, önmagává, szerves, kerek, elelven egésszé lenni.

Miért nem kedveli korunk a katolicizmust?

Legnehezebben a nyárspolgári adottságú emberfajta tud beilleszkedni. Eleinte kecsegtető számára a rend, a megszokás, a szellemi kényelmet ígérő tekintély; megpróbálja magához kényelmesíteni és szelídíteni a katolikus követelések kemény és heroikus motívumait. Ideig-óráig talán sikerül is elringatnia magát egy biedermeyer-vallásosság édeskés szentimentalizmusába, de előbb-utóbb riadtan lesz kénytelen tapasztalni, hogy földrengéses talajon heveredett le, ahol rendszeres és erőteljes rázkódások ébresztik újra meg újra, míg csak meg nem keményíti magát, vagy máshová nem költözik.

Miért van az, hogy egy formálisan katolikus országban (népszámlálási adatok) alig akadunk vallását komolyan gyakorló hívőkre?

Súlyos félreértés a katolicizmusról mint "készen kapott világnézetről" beszélni. Ez az evangéliumi rejtett kincs, amelyre úgy kell rábukkanni, a megtalálás után pedig mindent odaadni érte, hogy magunkévá tehessük. Kereszténynek nem lehet születni, csak újjászületni, a lélek újjászületése pedig a kegyelem titkos fakadásain túl izgalmas, bonyolult, drámai tevékenység, amely mindennap újra kezdődik, amelyben a belső ember, a kegyelem szüntelen segítő és gyötrelmes boldogsággal ösztökélő lendítései a mysterium iniquitatis koncentrikus támadása közt, mindennap birtokba veszi és egyensúlyba rendezi önmagát, Istent, a mindenséget. Hányféle formája van csak a hitre való eljutásnak is! A pillanatnyi kegyelmi megvilágosodástól és a családilag örökölt életformába való csendes besimulástól az évtizedes belső harcok után való lassú konverzióig; a változatoknak milyen ezer árnyalatú a színskálája! De abban valamennyi megegyezik, hogy egy sincsen vesékig ható egyéni szenzációk, megsemmisülések és feltámadások nélkül, és egy sem "intézi el" egyszeri lelki aktussal egyszer s mindenkorra a léleknek az arkangyallal való harcát. Katolikussá lenni annyi, mint fermentumot fogadni a lélekbe, amely magában hordja a szent nyugtalanság csíráit: egy egész életre bőven elégséges élet-, mozgás-, fejlődés-, erjedés-, boldogság-, szenvedés- és küzdelemanyagot. "Oh, keves barátom, ha majd egy napon befogadja Istent, olyan vendéget fogad be, aki soha nem hagyja nyugodni" - írja Claudel Jacques Riviere-nek."

• Kereszténység és irodalom, szerk. Rónay László, Bp., 1989. (229.o-231.o.)