Miért érdemes elkötelezett ateistáknak is olvasni a Bibliát?

Például a "kényelmetlen" áthallások elkerülése végett:

"Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?

[...]Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű szuper komputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy még be sem kötötték az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni.

Akkora volt, mint egy kisváros.

 Legfontosabb egységeit a külön erre a célra tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbőr borította. A sötét szőnyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték ki. A helyiséget a számítógépes programozás hőskorának nagyjairól és családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek.

 A Nagy Bekapcsolás napján két méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska. Diszkréten bevezették őket az irodába: Mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk egészét képviselik történelmük csúcspontján, mindazonáltal higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal

előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött jegyzettömbjeiket.

 A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis ideig az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára nézett, előrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót.

 A lehető legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas komputer máris teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján megszólította őket.

Így szólt:

- Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem, Bölcs Elmét, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb komputerét?

Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.

[...]

- Ó, Bölcs Elme - kezdte. - A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged, a következő. Azt akarjuk, hogy közöld velünk... - várt egy kicsit - a Választ!

- Választ? Ugyan mire?

- Az Élet! - mondta Fook.

- A Mindenség! - mondta Lunkwill.

- Meg Minden - mondták együtt.

Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.

- Ravasz.

- Meg tudod csinálni?

Újabb jelentőségteljes csend.

- Igen - felelte végül Bölcs Elme. - Meg tudom csinálni.

- Tehát létezik válasz? - kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.

- Egyszerű válasz? - tette hozzá Lunkwill.

- Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy - tette hozzá - gondolkodnom kell rajta. [hét és fél millió évig]

[...]

Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál előtt, és várakozott.

- Mindjárt eljő az óra - mondta az egyik. [...]

- Őseink hetvenötezer generációval ezelőtt indították el ezt a programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a Komputer megszólal.

- Lenyűgöző élmény, Foochg. [...]

- Mi leszünk a szerencsések - mondta Foochg - akik meghallhatják az Élet...

- A Mindenség...

- Meg Minden...

- Nagy Kérdésére...

- A Választ...

- Csst! - pisszegett Loonkawl. - Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülődik!

 Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.

- Jó reggelt! - szólalt meg végül Bölcs Elme.

- Ööö... jó reggelt, ó, Bölcs Elme - mondta Loonkawl idegesen. - Megvan a… ööö... hogy is mondjam...

- A Válasz? - szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. - Igen. Megvan.

A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!

- Valóban létezik Válasz? - lehelte Foochg.

- Valóban létezik Válasz - erősítette meg Bölcs Elme.

- Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.

- Igen.

Mindkettőjüket erre képezték ki, egész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.

- S készen állsz rá, hogy közöld velünk? - sürgette Loonkawl.

- Készen állok.

- Most?

- Most - mondta Bölcs Elme.

Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.

- Bár nem hinném - tette hozzá Bölcs Elme - hogy tetszeni fog.

- Nem számít! - felelte Foochg. - Tudnunk kell most!

- Most? - érdeklődött Bölcs Elme.

- Igen! Most...

- Felőlem... - A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.

- Egész biztosan nem fogtok örülni - jegyezte meg Bölcs Elme.

- Ki vele!

- Jó - mondta Bölcs Elme. - A Válasz a Nagy Kérdésre...

- Nos?...

- Az Élet, a Mindenség Meg Minden... - mondta Bölcs Elme.

- Tehát?...

- A Válasz... - mondta Bölcs Elme, és megállt.

- Igen?...

- A Válasz...

- Igen???...

- Negyvenkettő - mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel."

Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című paródiájának felejthetetlen jelenete rögtön kulturális fogalom lett, lásd erről a wikipédia igen terjedelmes oldalát (42).

És kezdődnek az új szövetség iratai, Máté evangéliumával:

"Jézus Krisztus, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségtáblája. Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákobot, Jákob nemzette Júdát és testvéreit. Júdának született Perec és Szerach, Támártól. Perec nemzette Hecromot, Hecrom nemzette Aramot. Aram nemzette Aminadabot, Aminadab nemzette Nachsont, Nachson nemzette Salmont. Salmonnak született Boász, Ráchábtól. Boásznak született Jobed, Ruttól. Jobed nemzette Izájt, Izáj nemzette Dávid királyt. Dávidnak született Salamon, Urija feleségétől. Salamon nemzette Rechabeámot, Rechabeám nemzette Abiját, Abija nemzette Azát. Aza nemzette Jozafátot, Jozafát nemzette Jorámot, Jorám nemzette Uziját. Uzija nemzette Jotámot, Jotám nemzette Acházt, Acház nemzette Hiszkiját. Hiszkija nemzette Manasszét, Manassze nemzette Amont, Amon nemzette Joziját. Jozija nemzette Jechonját és testvéreit - a Babilonba való elhurcoláskor. A Babilonba hurcolás után: Jechonja nemzette Sealtielt, Sealtiel nemzette Zerubbábelt. Zerubbábel nemzette Abihudot, Abihud nemzette Eljakimot. Eljakim nemzette Acort. Acor nemzette Cádokot, Cádok nemzette Achimot, Achim nemzette Eliudot. Eliud nemzette Eleazárt, Eleazár nemzette Mattant, Mattan nemzette Jákobot. Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte. Így a nemzedékek száma: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a Babilonba való elhurcolásig tizennégy nemzedék, és a Babilonba való elhurcolástól Krisztusig tizennégy nemzedék."

14+14+14, azaz összesen negyvenkettő.

Az Élet. A Mindenség Meg Minden.

Csak a lényeg maradt ki

 Egyes emberek a "katolikus ideológia" győzelmét látják a képviselőház legutóbbi kormánypárti felszólalásaiban. Az egyik legdurvábbat idézném is:

“…a nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni….talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket...*"

 Éljen, örülhet az "Egyház," hiszen az éppúgy a nagycsaládot preferálja, reklámozza...

Azonban felhívnám polgártársaim figyelmét, hogy a tisztelt képviselő úr nem beszél vallásról, felekezetről. Hanem éppen ellenkezőleg, a legmateriálisabb dologról, fajfenntartásról beszél. A gyermek itt nem Isten ajándéka, hanem a magyar etnikum fennmaradásának "eszköze", így számban is meghatározható, úgy látszik 2-5 darab/család úgy látszik elegendő ahhoz, hogy hatvan év múlva még legyen "magyar" a Kárpát-medencében.

Az egyház nem a "nagycsaládot" támogatja, hanem az emberi életet, amelynek méltósága éppúgy, mint a személy méltósága is Istentől ered. 

Nagy nézettséget és olvasottságot gerjeszthetnek az olyan médiahírek, hogy az amúgy is nyomorgó latin-amerikai nőket még nagyobb nyomorba taszítja az Egyház azzal, hogy sok gyermek vállalására biztatja. Talán ezért esik kevesebb szó arról, hogy ugyanúgy helytelennek tartja a művi megtermékenyítést is.
 Bár ma már létszámuk drasztikus csökkenésével ez nem probléma, így valószínűleg nem fog a magyar nemzet kihalásán aggódó országgyűlés elé kerülni, de érdekességként megjegyzem, hogy a 19. század végi, 20. század eleji vallásellenes propaganda hasonló ellenvetés fogalmazódott meg a női szerzetesrendeket illetően.

Azonban egy nőnek joga van minden gyermeket elfogadni az Úrtól, és azt is elfogadni, ha egyet sem szán neki.

(*Az idézet utolsó tagmondatát kihagytam, mert a megelőzőektől eltérő tárgyú -- és minden logikus gondolkodásra képes ember számára nyilvánvaló következetlensége miatt érdemleges kritikára méltatlan.)

Egy bölcs vélemény az egyházzenéről

Habár az biztos, hogy az a  dallamvilág, amelyben Szent Ágoston élte liturgikus életét, nem azonos sem a mai gitáros misékével, sem a középkorban kibontakozott gregoriánnal, de a Vallomásokban leírtak kérdésfeltevése a ma is (vagy még mindig) aktuálisnak tűnik:  helyes-e, ha egy liturgikus ének dallama túlzottan az érzékekre akar hatni?

 "A hallás útján szerzett élvezetek terén bonyolódottabb volt a helyzetem, mert ez az élvezet igen megfogott, de kezed feloldozott és megszabadított engem.

Megvallom, hogy most is könnyen ráfelejtkezem az énekre, ha igéd élteti, s ha az énekes hangja kedves és gyakorlott; - de nem köt le egészen, mert otthagyom, amikor akarom. Igéd élteti ezen énekeket, s ezért bocsájtom őket magamhoz; igéd révén azonban szívemben valami kis méltó helyet kérnek s bizony alig-alig szabom ki a nekik megfelelőt!

Néha ugyanis úgy látom, mintha jobban kitüntetném őket, mint illenék. Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tűzdelik lelkemet jámborságra, mint ének nélkül; - továbbá, hogy lelkünk különféle érzéseinek más-más kifejező módja van hangban és énekben, s ez a mód valami titkos rokonság erejében az érzelmeket elő tudja idézni.

Baj azonban, hogy az érzékek élvezete, amelynek pedig nem üdvös a lelket kiszolgáltatni, mert elgyengíti, - gyakran rászed engem. Nem akar ugyanis türelmesen egy fokkal hátrább a gondolat után következni, hanem előre igyekszik és ő akar vezetni, pedig csak a gondolat kedvéért kapott bebocsájtást.

Így aztán hibázok. Nem veszem észre mindjárt, csak azután látom.

 Máskor meg éppen ettől a kelepcétől való mértéktelen óvakodásomban a túlságos szigorúság hibájába esem, éspedig annyira, hogy néha még a Dávid-féle zsoltár megszokott kedves éneklési módjait is egytől egyig száműzni szeretném fülemből - sőt az Egyházból is -, s biztosabbnak látom azt, amit az alexandriai püspöktől Athanasiusról - emlékszem - gyakran emlegettek előttem; ő ugyanis a zsoltárokat olyan kevés hangváltozattal énekelte, hogy az ének inkább volt olvasás, mint ének.

Mindazonáltal ha eszembe jut, hogyan omlottak az egyházi énekek hallatára könnyeim hitem visszanyerésének első idejében, s ha meggondolom, hogy most nem az ének maga, hanem a csengő hangon, s egészen megfelelő hangváltozattal énekelt igék indítják meg lelkemet, - megint csak megismerem, hogy nem kis haszna vagyon ezen szokásoknak.

Ilyen az én ingadozásom az élvezet veszedelme s lelkem haszna között; lassankint azonban mégis ahhoz a véleményhez közeledem, hogy helyeselni kell a templomban immár szokásos éneklést, mert a gyengébb lelkek jámbor áhítatra indulnak, mikor kedves éneket hallanak."

"Nem akarok azonban véglegesen dönteni ebben a kérdésben." - zárja le végül a kérdést a nagy aszkéta, akinek a teljes önmegtagadás mellett foglal állást a tekintetben, hogy mit szabad (és hogyan) nézni, enni, gondolni stb... de hallani és énekelni...
A "probléma" nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az énekek szövege Isten Igéje. És ha valamilyen fajta előadásmód felkelti az ember figyelmét, megnyitja a szívét Isten Igéjére, akkor az lehet-e Isten színe előtt (és nem valamilyen esztétikai rendszer szerint) rossz? Bár nem azért kell szeretni a zsoltárokat, mert szépen, sőt nekünk tetszetősen éneklik, de ha ez az élvezet az ára, hogy meg tudjuk szeretni őket, akkor elvethetjük-e?

Áramszünet Indiában

 Itt ülök a laptopom előtt, mobilos internetkapcsolatom révén olvasom az elmúlt pár nap híreit. Egyre jobban tudatosul bennem, hogy milyen jómód is vesz körül, és hogy ez mennyire megszokottá vált. Itt van például az elektromos áram. Tovább gondolom. Áram nélkül úgy képzelem, személyesen nagyon jól tudnék élni. De a társadalom, amiben élek nem. Áram nélkül én sem tudnék megfelelően kapcsolódni ehhez a társadalomhoz, és viszont: az sem énhozzám. Nem nagyban gondolkodva, csak a leghétköznapibb dolgoktól kiindulva: bankkártyán kapom a pénzemet, mobilon és interneten keresztül tartom sokakkal a kapcsolatot, a könyvtár, a bolt vonalkódolvasós rendszere, a középületek fotocellás ajtói, a vonatok, kórházak...

 Pár napja India felében több órára leállt az áramellátást. Több üzem, kórház, iskola, munkahely is sötétségbe borult. Föld alatti bányaliftekben ragadtak  munkások, a vonatok vesztegeltek, Újdelhi metrórendszere felmondta a szolgálatot... 620 millió ember maradt órákon át áram nélkül - írja a közlemény. Máshol 680 milliót mondanak. Úgy látszik ott, a világnak azon a részén nem számít a különbség. (Mi itthon azon sajnálkozunk, hogy az országunk népessége tíz millió fő alá csökkent...)

 Eszembe jutott, hogy Teréz anya is egy áramszünet miatt halt meg, miután a kórház mindkét generátora felmondta a szolgálatot.

Képek New Delhiben az áramszünetről:

A képek forrása: The Wall Street Journal

Nem okos

Mióta lemondtam a családos életről, több dolgom volt egészen kicsi gyerekekkel, mint valaha is álmodtam volna. Az egyik egyházi gyerekotthonban dolgoztam alkalmilag, amikor azt a kijelentést tettem egy ott dolgozó másik felnőttnek, hogy Dórika (óvodás kislány, akinek természetesen nem ez a valódi neve) nem okos (Természetesen nem gyerekek előtt).
Amit ezután kaptam... szólni sem tudtam a döbbenettől, valószínűleg, ha káromkodtam volna is kevesebb felháborodást ébresztettem volna. Értetlenül álltam a kijelentésem körül kitörő viharban, én ugyanis egy tagadhatatlan tényt állapítottam meg. Dórika, most, ebben a korban bizony lassú felfogású. Ezt bárki tapasztalhatja, aki egész nap vele van, különösen, hogy sok az ovis, feltűnnek a különbségek (és elárulom, nem csak a felnőtteknek, és bizony a gyerekek /alapból/ nem pol.korrektek...). Őszintén szólva, kicsit segíteni is akartam ezzel a kijelentéssel, mert ez egy óvodásnál ez azt is jelenti, hogy jobban oda kell figyelni rá (pl. harmadszorra is elmondani neki, hogy vegye fel a zokniját... mert ha csak kétszer szól az ember, akkor közvetlenül indulás előtt, amikor már az óvodástáskák tartalmát (tízórai, víz, stb...) kellene ellenőrizni, veszi észre az ember, hogy Dórika bizony még nem fogta fel, hogy itt az indulás ideje, zokni sehol, a cipőjét meg elfelejtette, hova rakta... stb.. stb...). És hogy ezeket a dolgokat nem rosszindulatból, felnőttek iránti gyűlöletből*, stb... teszi.

Merthogy Dórika bár lassú felfogású, nagyon kedves. Igaz, reakciói megkésettek, de sokszor tudatlanul is "ügyesek", társai emiatt (is) szeretik őt, és a felnőttek szívébe is hamarabb belopja magát, mint néhány hihetetlenül intelligens, de az eszét egyáltalán nem építő dolgokra használó gyerektársa (például egy gyakori eset az egyik borotvaeszű lánykánál: ha egyszer ellopott valamit, úgy el tudta dugni, hogy soha nem került elő, amíg elő nem adta. Meggyőződésünk volt, hogy előttünk gondolkodik, hogy hol fogjuk az adott tárgyat keresni. Természetesen azért máshol is megnyilvánult az intelligenciája...:)).
Egy kedves eset: mise után az egyik segédlelkész miután szólt hozzájuk pár kedves szót, megáldotta őket (kis keresztet rajzolt a homlukukra). A lelkész már régen elment, amikor Dórika megszólalt: "A papbácsi keresztet rajzolt a homlokunkra, hogy vigyázzon ránk a Jézuska." Habár egyrészt már régen elmúlt a szituáció, másrészt az omniózus mondatot valószínűleg nemrégen hallotta óvodáshittanon,  és most beugrott neki, tehát "nem nagy teljesítmény", de mégis egyszerre ő lett a körülötte álló felnőttek figyelem és dicséret középpontja. A kedvesség akarat és nem ész kérdése. És Dórika bizony, nem okosan is, egy boldog és elégedett óvodás, aki sok szeretetet kap és ad a gyerekotthonban. 

  Manapság az észt az ember legfontosabb értékének tekintik, sőt ha valaki megjegyzi, hogy egy kisgyerek nem okos, akkor olybá tekintik, mintha a embervoltát vonta volna kétségbe. Pedig el kell fogadni, hogy vannak nem okos gyerekek. Azt nem kell elfogadni, hogy nem lehetnek okosabbak, de ha valakit nem sikerül fejleszteni, stb... akkor nem kell vele éreztetni, hogy egy csődtömeg, mert erre nincs alapunk. Ugyanis ez következik abból, ha az észt abszolút értéknek tesszük meg. 
 Mert egy olyan társadalomban, amelyet kizárólagosan tudás-alapúnak ismerünk el,  fenn áll a veszélye, hogy ezeket a gyerekeket, valójában, miközben esélyegyenlőséget meg mittudom én mit hirdetünk szóban, alapból veszteseknek fogjuk tekinteni. Itt meghasonlik egymással a modern társadalom (esélyegyenlőség vs. predestináció), kijárt út inkább letagadni a valóságot, és nem mondjuk ki, hogy vannak buta gyerekek. Például az iskolában kikötjük, hogy az eltusolás érdekében ne számokkal történjen, hanem szóban az osztályzás. De miért? Talán mert máskor ha valakinek nem csupa ötösök sorakoztak a bizonyítványában nem volt baj, "majd lesz belőle becsületes munkásember, átveszi az apja műhelyét",  vagy a szülő közölte, hogy nembaj, ő is mindig megbukott matekból, mégis vitte valamire. Manapság egy "változó, új világban" mintha megszűntek volna az ilyen reakciók. Most a bizonyítvány, a szülő szemében is minden lett. És bizony nem lehet mindenki kitűnő. Akkor inkább ne legyenek ott számok... Azt hiszem, követhető a logika.
Nem mondom, hogy az ész nem érték. De az ellen tiltakozok, hogy az egyetlen vagy a legfontosabb.
És én nem mondom, hogy Dórika nem lehet okos, lehet hogy későn érő típus (ilyet is nem egyet ismerek, volt egy lány, aki 14 évesen hirtelen behozott több év hátrányt, mert akkor valahogy "megnyílt" és szó szerint, elkezdte falni a könyveket,  minden érdekelte, és minden ismeret ráragadt). De a jelenlegi helyzetét nem fogom letagadni.
Különben is, ha folyton elhitetném magammal, hogy egy kisgyerek nagyon-nagyon okos, sőt a a lehető legokosabb a világon, akkor mégis hogyan tudnám látni a fejlődését? Ebben az esetben az egyetlen dolog, amit meg tudnék látni, hacsak el nem vesznék a hazugságban: amikor visszamarad, a kudarcait... És ez meg mire jó?


Még egy megjegyzés, a felületesen olvasók kedvéért: természetesen Dórikának nem fogom elmondani, hogy buta, de azt nem hazudom, hogy okos. Rá ez nem tartozik, de tartozik a nevelőre, lásd a reggelente sokszor előforduló zokni-ügyet. Ha mondanék neki valamit, akkor az igazságot: hogy nála ez  nem releváns tulajdonság.

* Mivel ezek a gyerekek nem véletlenül nem otthon vannak (a szülők nem hogy nem tudják, többségükben nem is akarják nevelni őket, nem egyet maguk dobtak ki az utcára) ilyen extrém viselkedés is előfordul.