2012. július 30., hétfő

Nem okos

Mióta lemondtam a családos életről, több dolgom volt egészen kicsi gyerekekkel, mint valaha is álmodtam volna. Az egyik egyházi gyerekotthonban dolgoztam alkalmilag, amikor azt a kijelentést tettem egy ott dolgozó másik felnőttnek, hogy Dórika (óvodás kislány, akinek természetesen nem ez a valódi neve) nem okos (Természetesen nem gyerekek előtt).
Amit ezután kaptam... szólni sem tudtam a döbbenettől, valószínűleg, ha káromkodtam volna is kevesebb felháborodást ébresztettem volna. Értetlenül álltam a kijelentésem körül kitörő viharban, én ugyanis egy tagadhatatlan tényt állapítottam meg. Dórika, most, ebben a korban bizony lassú felfogású. Ezt bárki tapasztalhatja, aki egész nap vele van, különösen, hogy sok az ovis, feltűnnek a különbségek (és elárulom, nem csak a felnőtteknek, és bizony a gyerekek /alapból/ nem pol.korrektek...). Őszintén szólva, kicsit segíteni is akartam ezzel a kijelentéssel, mert ez egy óvodásnál ez azt is jelenti, hogy jobban oda kell figyelni rá (pl. harmadszorra is elmondani neki, hogy vegye fel a zokniját... mert ha csak kétszer szól az ember, akkor közvetlenül indulás előtt, amikor már az óvodástáskák tartalmát (tízórai, víz, stb...) kellene ellenőrizni, veszi észre az ember, hogy Dórika bizony még nem fogta fel, hogy itt az indulás ideje, zokni sehol, a cipőjét meg elfelejtette, hova rakta... stb.. stb...). És hogy ezeket a dolgokat nem rosszindulatból, felnőttek iránti gyűlöletből*, stb... teszi.

Merthogy Dórika bár lassú felfogású, nagyon kedves. Igaz, reakciói megkésettek, de sokszor tudatlanul is "ügyesek", társai emiatt (is) szeretik őt, és a felnőttek szívébe is hamarabb belopja magát, mint néhány hihetetlenül intelligens, de az eszét egyáltalán nem építő dolgokra használó gyerektársa (például egy gyakori eset az egyik borotvaeszű lánykánál: ha egyszer ellopott valamit, úgy el tudta dugni, hogy soha nem került elő, amíg elő nem adta. Meggyőződésünk volt, hogy előttünk gondolkodik, hogy hol fogjuk az adott tárgyat keresni. Természetesen azért máshol is megnyilvánult az intelligenciája...:)).
Egy kedves eset: mise után az egyik segédlelkész miután szólt hozzájuk pár kedves szót, megáldotta őket (kis keresztet rajzolt a homlukukra). A lelkész már régen elment, amikor Dórika megszólalt: "A papbácsi keresztet rajzolt a homlokunkra, hogy vigyázzon ránk a Jézuska." Habár egyrészt már régen elmúlt a szituáció, másrészt az omniózus mondatot valószínűleg nemrégen hallotta óvodáshittanon,  és most beugrott neki, tehát "nem nagy teljesítmény", de mégis egyszerre ő lett a körülötte álló felnőttek figyelem és dicséret középpontja. A kedvesség akarat és nem ész kérdése. És Dórika bizony, nem okosan is, egy boldog és elégedett óvodás, aki sok szeretetet kap és ad a gyerekotthonban. 

  Manapság az észt az ember legfontosabb értékének tekintik, sőt ha valaki megjegyzi, hogy egy kisgyerek nem okos, akkor olybá tekintik, mintha a embervoltát vonta volna kétségbe. Pedig el kell fogadni, hogy vannak nem okos gyerekek. Azt nem kell elfogadni, hogy nem lehetnek okosabbak, de ha valakit nem sikerül fejleszteni, stb... akkor nem kell vele éreztetni, hogy egy csődtömeg, mert erre nincs alapunk. Ugyanis ez következik abból, ha az észt abszolút értéknek tesszük meg. 
 Mert egy olyan társadalomban, amelyet kizárólagosan tudás-alapúnak ismerünk el,  fenn áll a veszélye, hogy ezeket a gyerekeket, valójában, miközben esélyegyenlőséget meg mittudom én mit hirdetünk szóban, alapból veszteseknek fogjuk tekinteni. Itt meghasonlik egymással a modern társadalom (esélyegyenlőség vs. predestináció), kijárt út inkább letagadni a valóságot, és nem mondjuk ki, hogy vannak buta gyerekek. Például az iskolában kikötjük, hogy az eltusolás érdekében ne számokkal történjen, hanem szóban az osztályzás. De miért? Talán mert máskor ha valakinek nem csupa ötösök sorakoztak a bizonyítványában nem volt baj, "majd lesz belőle becsületes munkásember, átveszi az apja műhelyét",  vagy a szülő közölte, hogy nembaj, ő is mindig megbukott matekból, mégis vitte valamire. Manapság egy "változó, új világban" mintha megszűntek volna az ilyen reakciók. Most a bizonyítvány, a szülő szemében is minden lett. És bizony nem lehet mindenki kitűnő. Akkor inkább ne legyenek ott számok... Azt hiszem, követhető a logika.
Nem mondom, hogy az ész nem érték. De az ellen tiltakozok, hogy az egyetlen vagy a legfontosabb.
És én nem mondom, hogy Dórika nem lehet okos, lehet hogy későn érő típus (ilyet is nem egyet ismerek, volt egy lány, aki 14 évesen hirtelen behozott több év hátrányt, mert akkor valahogy "megnyílt" és szó szerint, elkezdte falni a könyveket,  minden érdekelte, és minden ismeret ráragadt). De a jelenlegi helyzetét nem fogom letagadni.
Különben is, ha folyton elhitetném magammal, hogy egy kisgyerek nagyon-nagyon okos, sőt a a lehető legokosabb a világon, akkor mégis hogyan tudnám látni a fejlődését? Ebben az esetben az egyetlen dolog, amit meg tudnék látni, hacsak el nem vesznék a hazugságban: amikor visszamarad, a kudarcait... És ez meg mire jó?


Még egy megjegyzés, a felületesen olvasók kedvéért: természetesen Dórikának nem fogom elmondani, hogy buta, de azt nem hazudom, hogy okos. Rá ez nem tartozik, de tartozik a nevelőre, lásd a reggelente sokszor előforduló zokni-ügyet. Ha mondanék neki valamit, akkor az igazságot: hogy nála ez  nem releváns tulajdonság.



* Mivel ezek a gyerekek nem véletlenül nem otthon vannak (a szülők nem hogy nem tudják, többségükben nem is akarják nevelni őket, nem egyet maguk dobtak ki az utcára) ilyen extrém viselkedés is előfordul.

5 megjegyzés:

Hedvig Teréz írta...

Kicsit átírtam a bejegyzést, mert átolvasatlanul publikáltam. (Lényegileg nem változott, de több fölösleges kötőszó eltűnt, illetve tettem pár kiegészítést).

julianus írta...

Ez nagyon fontos amit leirtàl! Egyet értek veled. És Jò, hogy vállaltad a véleményed.
:-)
Jòmagam is későn érő típus voltam. De a szüleim szuperokosnak akartak látni... Még most is küzdök ezzel, sokszor megfelelésben vagyok.
Ma màr tudom, nem kell mindenben jónak lenni. De ezt az utóbbi években értettem meg igazàn...

Reina Nicolasa írta...

Nagyon tetszett az írásod. Ma tényleg az ész a minden. Ezt főleg tudja egy olyan valaki, aki már gyermekkorában is feltűnt az okosságával.

Jaj annak a gyereknek, akit a szülei csak egy nagy agynak akarnak nevelni, főleg, ha nő, és inkább a szívnek kéne lennie... Iskolába járjon, érettségizzen jól, végezze el az egyetemet, de sajnos házimunkára, főzésre nem tanítják meg.

Én is így jártam. Nagyon szeretem a szüleimet és rengeteg jó dologra neveltek, de úgy érzem, az okosságom kicsit elfeledtette velük, hogy mégis csak nő vagyok, feleség és anya lesz belőlem a legnagyobb valószínűség szerint.

A rokonságom épp enézt nehezen bírja feldolgozni, hogy a nagyon okos lányuk (vagy unokájuk) jövőre, 20 évesen férjhez fog menni, sok gyermeket akar (amennyit az Úr ad), és nem még évekig tanulni, doktorálni, professzorkodni valamelyik egyetemen. Hanem otthon lenni.

Rossz az a világ, ahol az ész a fő, arról elfeledkeznek, hogy a társadalomba, a családba szív is kell. És ki tudna az lenni, ha nem a nő?

Mellesleg a kettő jól összekombinálható. Nem hiszem, hogy hátrány, sőt: előny, ha a háziasszony és anya egyben logikus, rendszerező elme is, nem pedig inkább csak érzelmi lény. A szilárd vallásosság meg tudja regulázni a heves, nőies érzelmeket, de azért jó, ha az agy is segédkezik a dologban.

Hedvig Teréz írta...

Reina Nicolasa:

Különösen rossz világ az, ahol nem látják, hogy az ész csak eszköz. Nem elég, ha valakinek "jó képességei vannak", hanem az is fontos, hogy mire vannak ezek a képességei.

Köszönöm, hogy megosztottad a személyes történetedet.
Én nem egy olyan embert ismerek, aki most végzi, vagy végezte a doktorátusát az egyetemen, és valószínűleg kutató/tanár lesz. Nagyon sok munkát és kitartást igényel, ha valaki professzor akar lenni, és ha nincs hivatástudata, akkor legyen bármilyen okos, nem fog jól menni (legalábbis belül nem). Persze motiválhatja dicsvágy, megfelelni akarás... de ezek csak időlegesen tesznek boldoggá, és eltávolítják önnönmagától és Istentől is, aki a legjobban ismeri őt. Ha magába tekint folyamatosan azt érzi, hogy valami nem stimmel, hiába a szép eredmények, valahogy "nem erre teremtetett."
A professzorság, tanárság bizony valamiképpen hivatás, éppúgy mint az orvosé (talán minden pálya az, de ahol emberekkel kell foglalkozni, ott nyilvánvalóbb), és ha valaki a szíve mélyén azt érzi, hogy neki nem az a feladata, küldetése, egyéni hivatása (ami persze női természtére épül), hogy sok-sok fiatal egész emberré nevelésében segédkezzen, hanem hogy egyetlen családban bontakozzon ki, akkor kétségkívül jobb az utóbbit választania.
Ez egy komoly döntés, és megfelelő (nem korban mérhető) érettség kell hozzá.

Hedvig Teréz írta...

Julianus:

De jó, hogy más is így gondolja, különösen, ha egy nálam komolyabb élettapasztalattal rendelkező ember is.
Köszönöm a megtiszteltetést, hogy a blogodon is közzétetted a bejegyzést!

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...