Egy gondolat a hamis misztikáról

"Ahogy a bűnbánat útján haladtam – mondta Boldog Angéla – tizennyolc lelki lépést tettem meg, mielőtt tudatára ébredtem volna életem tökéletlenségének."

 Folignoi Boldog Angéla a ferences világi rend nagy misztikusa volt.

 Harminchét éves koráig az itáliai gazdag nők tékozló és hiú életét élte. Helyzetéből és életmódjából adódóan mélyen megvetette az ekkoriban virágzásnak induló bűnbánó mozgalmakat, mígnem egyszer csak valamit történt az életében.

 Megtérését tévesen szokták ahhoz kötni, hogy álmában megjelent Assisi Szent Ferenc*. Angéla könyvében világosan leírja: Ferenc már a második lépésről segíti a harmadikra. A jelenés "csak" válasz volt megkezdett, komoly, de még bizonytalan, önféltésből és nem Isten szeretetéből fakadó bűnbánatára. 

Mit olvashatunk az első lépésként? Tudjuk, hogy megtérése előtt vészterhes időket élt meg Foligno, és valószínűleg személyes veszteségek is érték Angélát és családját (férjnél volt és  több gyermeket felnevelt). Ezek segíthették, hogy rátaláljon az egyedül biztonságot nyújtó Istenre, azonban ezekről nem szól könyvében. Nem véletlenül. Amikor elmeséli, hogyan indult el a bűnbánat útján, csak a lényeget közli: többé nem akart élethazugságban élni, és nem venni tudomást a bűn nyugtalanító létezéséről.

Lépésről lépésre beszámol arról, hogyan győzi le kezdeti hibáit (például eleinte nem meri  a gyóntató papnak megvallani a legszégyenteljesebb bűneit, habár ekkor már buzgó áldozó), és  megkezdett nehéz útján miként segíti folyamatosan Isten.
Mint láthattuk, már lelkiélete második szakaszában látomásról számol be, és később sem maradnak el a víziók. Ezek mellett mély teológiai igazságokat belátó értelmi megvilágosítások mélyítik az eltökélt bűnbánó nő hitét.

Az utolsó szakaszban, a tizennyolcadik lépést téve Isten felé, pedig az állandó kegyelem, az életszentség állapotában volt. Elmeséli, hogy olyan gyönyörűséget talál az imában, hogy elfelejt enni, sőt nem is szeretne, csakhogy imádkozhasson helyette (bár felismeri, hogy ez kísértés, és küzd ellene). "Szívemben a szeretet olyan hatalmas tüze volt, hogy soha nem fáradtam bele a térdelésbe, vagy más vezeklő cselekedet végzésébe. Ezután az Isteni szeretet még nagyobb tüze és szenvedélye töltött el, olyan fokon, hogy ha bárkit meghallottam Istenről beszélni, hangosan sírtam, és még ha valaki egy baltával a kezében is lett volna ott, hogy megöljön, az sem tudott volna megfékezni ebben. Ez legelőször akkor történt velem, amikor eladtam a földemből egy kis darabot, hogy a pénzt a szegényeknek adhassam (ez volt a legjobb birtokom)..." 

Mégis, egy szóval sem említi, hogy tökéletessé vált volna. Ellenkezőleg: "Tudatára ébredtem tökéletlenségemnek." 

Nemrégiben egy már tanításában is gyanús "magánkinyilatkoztatásokaban" részesülő hívő írása akadt a kezembe. Ebben először is vázolta a misztika tankönyvi útját: vannak kezdők, haladók, tökéletesek ezen az úton. Megnyugtatta kedves olvasóit, hogy ők már a "haladók" közé tartoznak, hiszen nyitottak az ő tanítására, illetve az általa szóló entitás (ő Máriának nevezte) kéréseire, ellentétben a süket tömegekkel.
 A gőg lépesmézes madzagjára könnyű ráharapni. Nem véletlenül hangsúlyozzák az evangéliumok Jézus farizeusok elleni tanítását: tapasztalatom szerint ez az egyik legnagyobb kísértése a keresztényeknek. Jó dolog azt hallani, hogy én már haladó vagyok, ellentétben a "többiekkel".

A mély misztikus kegyelmekben részesült szentek soha nem mondanak olyasmiket  magukról, hogy ők már haladók, vagy különbek bárkinél.  Szeretik ezt, és hasonló megnyilatkoztatásaikat azzal eltusolni, hogy "ezt "csak" alázatosságból írta". Az ilyen tartalmú, és így hangsúlyozott megállapítások általában olyan szövegkörnyezetben találhatók, amely nem teszi kétségessé az olvasó számára, hogy ezt bizony az adott szent nagyon rosszul tette, mert eltorzította az igazságot. Az alázatot ilyenkor összemossák az alázatoskodással, sőt sokszor egészen leminősítik aggodalmaskodássá. Azért is esett Boldog Angélára a választásom, mert az ő bűnbánó útja pontosan arról szól, miként válik Isten segítségével az önmagunkért való aggodalomból Isten szeretetéből fakadó alázat. Angéla első lépése bűnei keserves siratása volt. Félt a pokoltól, és érezte, hogy ezek nem jó dolgok. De ez még csak egy társadalmi normákból (hallotta, hogy ezeket a dolgokat elítélik a hívő keresztények és a prédikátorok) és önféltésből forrásozó bűnbánat volt. Élete végén is a bűneit siratja. Látszólag semmit nem változott. De valójában "ráébredt élete tökéletlenségére": megtalálta azt az abszolút, elfogadó Szeretetet, amitől eltávolodott minden bűnében. Az alázat nem a tények eltorzítása, hogy jó képet fessünk magunkról jámbor keresztények körében. Ellenkezőleg: a tények soha nem látott tisztán látása, hiszen már nem a változékony közösségi szabályokhoz, vagy  még változékonyabb önelvárásainkhoz, egyre bővülő világi tudásunkhoz igazodik, és ily módon így részesülés annak  az Igaznak  az életében, aki "szelíd volt és alázatos szívű".

Folignoi Boldog Angéla holtteste

*Lásd például: nyitottegyetem, Falvay

Folignoi Boldog Angéla könyve az interneten.