Szent Ambrus püspök több mint ezerötszáz éves gyönyörű vigasztaló szavai (az olvasmányos imaórából):
"A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.
A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy hárfaszó melle dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és igazak útjaid, nemzetek Királya! Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet, és színed elé borul (
Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó, Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a lelkieké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö.
Zsolt 64, 3)."
"Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával, így tehát az ő halála mindenki élete lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban, azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe."
 |
Hubert és Jan van Eyck: A bárány imádása (1432)
(Körbeveszik a megváltott emberek Jel 15) |
A feltámadás tényét nehéz elfogadnunk, hiszen a "világ", ez a mai fogyasztói társadalom is, mindent elkövet, hogy elvegye a reményünk attól, hogy a halál nem mindenható. Arra próbál minket rávenni, hogy ebben a hazug tudatban életünket ez alapján, múlandóságunk alapján rendezzük be: éljük ki magunkat, amíg lehet, félretéve minden ésszerű korlátot, vásároljunk annyit, amennyit csak lehet, főleg ha akciós, hiszen ki tudja, mikor és meddig juthatunk hozzá legközelebb, higgyük el, hogy 2012-ben itt a világ vége, legyünk vevők az ebből készült sok könyvre, mozira és újságcikkre, költsünk, fogyasszunk most azonnal (nem csak anyagi dolgokról van itt szó, hanem menjünk akciós nyaralásra, vessük bele magunkat mindenféle facebook-sorsolásba válogatás nélkül), és ne adjunk belőle senkinek semmit, legfeljebb ha érdemes rá (például iskolába járatja a gyerekeit vagy közmunkát végez). És persze lehetőleg felejtsük el, hogy előttünk is éltek emberek itt a földön, és nem csak réges-régen (mint ahogy számos kultúrproduktum foglalkozik intenzíven valaha volt kultúrákkal), hanem közvetlenül előttünk is: voltak szüleink, nagyszüleink, rokonaink, akik már nincsenek köztük, de felejtsük el, hogy hiányoznak, hogy van bennünk valami, valami olyan "mag", mélyen belül, amit nem-keresztény közegben nehéz léleknek nevezni, mert ez a valami nem arra vágyik, hogy megjósolják neki a jövőt, kicsinyes kielégülésnek találja, hogy gyermekei sorsa felől egy aurafotó nyugtassa meg, és túl általánosnak érzi a legrészletesebb horoszkópokat is.
Egy belső vágy mást keres bennünk, de olyan hamar eltéríthető, és olyan hamar el is akarják téríteni, hogy menjen be egy BurgerKingbe, nézzen meg egy jó filmet, aztán többet és még többet, igyon (de mindig újabb és újabb márkájú koktélokat, söröket), stb.... Valami olyat keresünk, ami kisebb, mint a "kozmikus energiák", ami igazabb, mint a felszínes barátságok, amelyeket a mai társadalom
küzdelem nélkül elénk ad, valamit, amihez egyre nehezebben találunk...
A 20. század az értelmetlenség- és magányérzet igazolására komoly apológiákat dolgozott ki, leginkább művészeket, filozófusokat, újságírókat, stratégiai intézeteket bízott meg ezzel a feladattal. De ezek az elméletek folyton változtak, soha nem bizonyultak elégségesnek, elfogadhatónak. Erre magát az állandó változást és bizonytalanságot kezdik az új bálványnak tekinteni.
Krisztus tanítása mást mond. Azt hirdeti, hogy nem vagyunk egyedül, és a halál nem a teljes megsemmisülés, ezáltal az életnek is értelme van. Hogy volt, van és
mindörökké lesz egy Isten, aki minket személyenként elgondolt, már születésünk előttről ismer, és azt szeretné, ha örökké az Ő boldog közösségében élnénk.
De ez a közösség bár elképzelhetetlen, de nagyon ránk szabott, ott lehetnek a barátaink, a rokonaink,* minden szerettünk, és hogy a halál szükségszerű, de ezentúl,
csak hinnünk kell, és akkor szükségszerű a feltámadás is. És hogy megértsük azt, hogy hogyan kell ehhez élnünk, mit jelent a hit Őbenne, elküldte egyetlen fiát, ráruházta mindannyiunk békét és hagyta meghalni (pedig Ábrahám fiát nem engedte), kiengesztelve mindent mindennel ezen a földön.
Sokat írtam arról, hogy manapság hogyan és miért nem hihetnek az emberek a feltámadásban, a szentek közösségében, a holtakért végzett imádság fontosságában, és Krisztusban. Manapság Krisztus már nem botránykő, hanem eltusolt, eltorzított igazság. A feltámadás kapcsán természetesen támadhatnak kételyeink, mint ahogy Istennel szemben is fel-felmerülnek életünk folyamán kételyek. De ezek a keresztség szentségéből fakadóan, Isten kegyelme miatt legyőzhetők, hiszen akkor megkaptuk az Egyház hitét.
Két évezreddel ezelőtt Pál is hasonló ellenállásba ütközött:
"Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül."
* Természetesen ekkorra már nem fogunk megkülönböztetetten szeretni senkit - ez amit nem tudunk elképzelni és természetesen a magunk erejéből megvalósítani sem.
