Nagyszombat

csönd.

Minden csöndünk ebből a történelmi csöndből forrásozik, innen folyt vissza az időben és innen halad tovább napjainkon és életünkön keresztül a végítéletig.

harc.

A kamaszokkal minap arról beszélgettünk, milyen nehéz nem-tévét-nézniük és nem-zenét-hallgatniuk, vagy nem-számítógépezniük. Nem a tévéről, a kedvenc zeneszámról, vagy a számítógépről való lemondás nehéz. Hanem az a csönd, amelyet ezek a póttevékenységek elfednek. Az a csönd, ami énünk legsajátabb része, mert távol esik minden emberi befolyásolástól. A nem előadók és sorozatírók, vagy facebookos ismerősök által diktált gondolatok törnek ilyenkor elő.

mindannyiunké.

Az egyház liturgiája felajánla nekünk, hogy átéljük az "Őt először szeretők" tapasztalatát: nincs euchrisztia, nincs szentmise, csupaszon áll az oltár. Nincs közöttünk, ez a hit próbája. Már nem is olyan egyértelmű szeretnünk...

"Mi történt? Nagy csend van ma a földön. Nagy csend és teljes elhagyatottság. Nagy a csend, hiszen meghalt a Király... Én a te Istened vagyok, én miattad lettem Fiaddá, teérted és ezekért a te ivadékaidért. Most szólok, és hatalmam folytán ezt a parancsot adom a halál ezen foglyainak: szabadok vagytok! A halál sötétjében levőkhöz meg így szólok: legyetek az élet világosságában! A halál tehetetlenségében levőknek pedig ezt mondom: támadjatok fel!

Neked, a halottnak, ezt parancsolom: kelj fel az életre, hiszen nem azért alkottalak meg, hogy a halál bilincsei között légy mindörökre. Támadj fel a halálodból: hiszen én vagyok a holtak élete. Kelj fel, akit kezeim alkottak, kelj fel, akit saját képem hasonlatosságára alkottalak. Kelj fel, menjünk ki innen, hiszen te énbennem és én tebenned egy és osztatlan személy vagyunk.

Én, a te Istened, teérted lettem a te gyermekeddé...

Teérted haltam meg a kereszten, teérted járta át oldalamat a lándzsa, teérted, aki elaludtál az édenkertben, és oldaladból származott Éva. Az én átdöfött oldalam gyógyította meg Éva fájdalmát. Az én halálom vezet ki téged a halálból. Az én lándzsám semmisíti meg azt a lándzsát, amely téged rabságban tart.

Kelj fel, távozzunk innen! A paradicsomkert földjéről ellenséged taszított ki téged, én azonban már nem is a paradicsomkertbe, hanem mennyei trónra viszlek ki innen téged. El voltál tiltva az élet fájától, most pedig, nézd, én, maga az Élet, együtt vagyok veled. Odaállítottam melléd a kerubokat, hogy mint szolgák őrizzenek téged, és most elrendelem, hogy ezután mint Istent, úgy tiszteljenek ezek a kerubok téged.

Áll már a készséges és szolgáló keruboktól övezett trónod, vár már lakásod elkészített eledellel, vár már örök hajlékod, díszes lakóhelyed örök javakkal telve, vár már az öröktől fogva számodra elkészített mennyek országa."

Részletek egy ókori nagyszombati szentbeszédből. Teljesebb formáját  Nagyszombaton az Olvasmányos Imaórában olvassuk.

A holtak birodalmában (nem a pokolban!) járó Krisztus az ősatyához és ős-bűnöshöz, Ádámhoz intézi szavait. Ez az kor retorikájára jellemző allegorikus "fogalmazásmód" eredménye, amelyet ma már nehéz "dekódolnunk", megértenünk. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy tudományosan, a régészet, stb... eredményei alapján tartható-e az a nézet, hogy az emberiség egy ősszülőtől származik-e. Nem "nem ez a lényeg benne", hanem nincs erről szó.
A korabeli hallgatóság azon túl, hogy nem értelmez(het)te úgy a beszédet, mint "magánkinyilatkoztatást" (illetve a rétornak, papnak sem kellett ettől tartania), egyszerre látta az "ősszülőkben" önmagát és az egész emberiséget. Ez egyébként ma már kifejezhetetlen. Talán az általános "az ember" vagy "az emberek" állna hozzá a legközelebb, de ezt például használhatjuk olyan rételemben is, hogy magunkat, vagy épp a hallgatót zárjuk ki a jelentéséből. Például ha valakit vigasztalni szeretnénk (igen rosszul), és azt mondjuk neki: "Ne vedd fel ezt a sértést, az emberek már csak ilyen gonoszak."