Keresztút - Tűz Tamás szonettciklusából

I. stáció

II. A kereszt

Ki dolgozott egykor a gyalupadnál,

a gyalulatlan fát ölelheti.

A bámész népség föl-alá szaladgál,

s ha úgy kívánja, le is köpheti.

Nehéz elhinni, hogy így jár a végén,

mi szent volt, így roskadozzon a váll,
hogy két gerenda útkeresztezésén
találjon rá a megváltó halál.

Az elveszett bárány, ki voltam egykor,
ezen a vállon leltem meg hazám,
s most, hogy messze a tündöklő gyerekkor,

sajog minden kitépett lepkeszárny.
Ha én volnék a Kereszt egyik ága,
Mit karcolnék az üdvösség falába?


III. Az első esés

Meg se mozdul a levegő. Akik még
reggel a tűznél ültek, elszéledtek.
Péter már valahol ledobta ingét.
Tagadásán a tűző napfény reszket.

Kiéhezett hull a vad bazaltra
utolsó útján megtörten az Ember.
Vérrel patakzó testét ölbe kapja
a kemény kő s tetézi gyötrelemmel.

Esem én is, de csak a bűn torkába.
Kóválygó fejem tisztán látni kába
és szememen a sűrű, vaksi hályog.

Kövülten állok, mint a sóbálványok.
Falábam sincs, és mégis csetlek-botlok
Köröttem szakadékok, égő poklok.

VI. Veronika

Aztán egy másik láb indul feléje.
Virágszál testet hordoz, illatát
elszállt nyaraknak, és ki tudja, mért, de
könny futja el szemének csillagát.

Kendő zizeg a csendes rémületben.
Puha selymén megáll a vérpatak.
Nem festi ennél meg hitelesebben
senkise már, milyen e drága Arc.

Veronika, hacsak lennék a kendőd,
csak a kendőd, se több, se kevesebb,
ha őrizném híven a szívemen nőtt,

kegyelem-vájta árkot, sebeket
megélhetném talán a szép jövendőt,
mit a Kereszt egemre szegezett.

X. A vetkőztetés

Csak azt vehetik tőle el, amit adtak.
De mit is adtak ők? Csak rongyokat.
Kik maguk is mindennél rongyosabbak,
vetkőztetik, ki náluk boldogabb.

Még így is, pőrén, föltépett sebekkel,
szűz testével a baljós égig ér.
Csúffá tesszük – határozták el reggel,
s előttük áll a föltétlen tökély.

Ha nézek este kristályos tükörbe,
elmém biceg, vágyam-kedélyem görbe,
bizony e kép a kedvemet szegi.

Szörnyülködöm, rámhull az éj homálya:
Hogy lennék én Teremtés-koronája,
Ki napjait féregként tengeti?

XI. A keresztrefeszítés

Még azt sem engedik meg, látod,
művét maga fejezze be.
Rásújtanak a kalapácsok,
húsába fúr a szög hegye.

Mások dolgoznak annak szobrán,
Ki egy világot alkotott,
kinek szavában zúg az orkán,
s lángra gyúlnak a holnapok.

Neked most le kell térdepelned,
mert a kereszten fekszik Ő
s imára mozdítani nyelved.

Lehet, hogy most vagy utoljára
Vele s nem lesz rá már idő,
ha rád szitál az esti pára.

XII. stáció
"Állok messze, időben, térben is,
mint aki silbakol,
és nem tudja, hol az út, merre visz,

hol van az egy-akol,
de mindenen túl Benne hisz,
akár a jobb lator."

XIII. A levétel

Ahogy megszabadul a szögektől, egyszerre
anyja ölébe hull, mint egykor Betlehem
hűs éjjelén, de már nem sír, csak meztelen,
s éneklő angyalok sem szállnak el felette.

De Nikodémus s József arca gyöngyözik,
mert mérhetetlenül nehéz, akit a mélység
magának megkívánt, íme, görnyedve, hétrét,
holtan is csak anyja ölébe költözik.

Két páratlan szív elhaló páros magánya
odaszegez a sziklához, megtorpanok,
belékiáltom én is az alkonyi tájba

a századossal együtt: Isten Fia volt:
tévedhetetlen, bölcs és felülmúlhatatlan.
Halálba kergették, de él és halhatatlan.

XIV. stáció

"-Könyörülj rajtunk Urunk!
-Könyörülj rajtunk, és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!"

A teljes szonettciklus itt olvasható.
Tűz Tamás győri pap-költőről: Wikipedia és emlékhonlap.
A képek a "Holy Cards For Your Inspiration"  című blogról származnak.
(A festő honlapja nem elérhető)