Új kérdések a katolikus hitről?

A következő tanulmányt több okból is idézésre méltónak találom.

Az egyik legfőbb ok, hogy a cím, ami alatt 1935-ben megjelent, nem túl kifejező: A katolikus irodalom problémái. Íróját is csaknem teljesen elfeledték szülővárosán, Szegeden kívül. Sík Sándor költő, piarista szerzetes a Szegedi Tudományegyetem magyar irodalom tanszékén tanított irodalomtörténetet és esztétikát, majd a Vigilia folyóiratot szerkesztette haláláig.

A pontosan 85 éve publikált cikk túlnő témáján, és olyan kérdéseket feszeget, amelyek ma is nagyon aktuálisak, ezt bizonyítandó néhány, az elmúlt hónapban nekem szegezett kérdést teszek fel most Sík Sándor tanulmányának. Lássuk, mit válaszol ő:

Mit értsünk az alatt, hogy egység a sokféleségben?

"Újból megtetszik, milyen messze járnak a katolikum ismeretétől, akik olyan sommás banalitásokkal vélnek valami lényegest mondani róla, mint "naív" vagy dogmatikus, vagy egyházias kötöttség stb. Persze hogy a katolikus egyének közt vannak naív és kötött lelkek is (a katolikus művészek közt már vajmi kevés lesz ilyen!), naivságuk vagy kötöttségük azonban vérmérsékletükkel, tehetségük fokával vagy lelki alkatukkal függ össze, de semmi köze a katolicizmushoz Az egyetemesség gazdagsága a típusok tarka változatosságát is magában foglalja. Az egy katolikumot egyénileg kell átélni, tehát árnyalatokban annyiképpen élhető át, ahány egyén van. A naív lélek naívul élheti át a katolikum mélyeit: mint a közismert olajnyomaton a kisgyerek, mosolyogva jár órangyarlának szárnyai alatt a szakadék felett. Az egyensúlya vesztett romantikus katolikuserőforrást talál a maga szüntelen belső harcaira, megnyugvást a kimerültség óráiban és új lendületet örök újrakezdésében A klasszikus lélektípus ösztönös megérzéssel köszönti benne az egyetemes és végleges Rendnek birodalmát és biztosítékát, és belőle merít örökifjú erőt az éltető egyensúlynak mindennap újra kivívására. A legprimitívebb és legbonyolultabb lélek egyaránt megérzi és megkapja tőle azt, ami éppen neki való, amitől ő tud fejlődni, növekedni, önmagává, szerves, kerek, elelven egésszé lenni.

Miért nem kedveli korunk a katolicizmust?

Legnehezebben a nyárspolgári adottságú emberfajta tud beilleszkedni. Eleinte kecsegtető számára a rend, a megszokás, a szellemi kényelmet ígérő tekintély; megpróbálja magához kényelmesíteni és szelídíteni a katolikus követelések kemény és heroikus motívumait. Ideig-óráig talán sikerül is elringatnia magát egy biedermeyer-vallásosság édeskés szentimentalizmusába, de előbb-utóbb riadtan lesz kénytelen tapasztalni, hogy földrengéses talajon heveredett le, ahol rendszeres és erőteljes rázkódások ébresztik újra meg újra, míg csak meg nem keményíti magát, vagy máshová nem költözik.

Miért van az, hogy egy formálisan katolikus országban (népszámlálási adatok) alig akadunk vallását komolyan gyakorló hívőkre?

Súlyos félreértés a katolicizmusról mint "készen kapott világnézetről" beszélni. Ez az evangéliumi rejtett kincs, amelyre úgy kell rábukkanni, a megtalálás után pedig mindent odaadni érte, hogy magunkévá tehessük. Kereszténynek nem lehet születni, csak újjászületni, a lélek újjászületése pedig a kegyelem titkos fakadásain túl izgalmas, bonyolult, drámai tevékenység, amely mindennap újra kezdődik, amelyben a belső ember, a kegyelem szüntelen segítő és gyötrelmes boldogsággal ösztökélő lendítései a mysterium iniquitatis koncentrikus támadása közt, mindennap birtokba veszi és egyensúlyba rendezi önmagát, Istent, a mindenséget. Hányféle formája van csak a hitre való eljutásnak is! A pillanatnyi kegyelmi megvilágosodástól és a családilag örökölt életformába való csendes besimulástól az évtizedes belső harcok után való lassú konverzióig; a változatoknak milyen ezer árnyalatú a színskálája! De abban valamennyi megegyezik, hogy egy sincsen vesékig ható egyéni szenzációk, megsemmisülések és feltámadások nélkül, és egy sem "intézi el" egyszeri lelki aktussal egyszer s mindenkorra a léleknek az arkangyallal való harcát. Katolikussá lenni annyi, mint fermentumot fogadni a lélekbe, amely magában hordja a szent nyugtalanság csíráit: egy egész életre bőven elégséges élet-, mozgás-, fejlődés-, erjedés-, boldogság-, szenvedés- és küzdelemanyagot. "Oh, keves barátom, ha majd egy napon befogadja Istent, olyan vendéget fogad be, aki soha nem hagyja nyugodni" - írja Claudel Jacques Riviere-nek."

• Kereszténység és irodalom, szerk. Rónay László, Bp., 1989. (229.o-231.o.)