2012. október 11., csütörtök

Beszéljen-e a pap az ördögről?

Mindig győz...
 "Nem tudom, felmerül-e a papokban, hogy mekkora felelősségük van abban, hogy beszéljenek az ördögről."
 Nem érzem magamat kompetensnek az ügyben, hogy kijelöljem a papok feladatát, meghatározzam identitását, vagy bármi hasonlót tegyek, de éppen erre gondoltam, azt mindig hasznos dolog felülvizsgálni az embernek, hogy mennyiben akarja a saját elvárásait ráerőltetni bizonyos emberekre, esetleg saját felelősségét áthárítani másokra, sőt beleavatkozni rá nem tartozó ügyekbe, és mennyiben áll az fenn, hogy egy észrevett problémára mutat rá.
A napokban kicsit azon töprengtem, hogy ez mennyiben, speciálisan az ő feladatuk,  illetve miért lenne éppen az övék?  Ebből született ez a bejegyzés.

 A pozitív oldallal szeretném kezdeni. Hogy nekem, a hitemnek, lelki életemnek mindig igen jót tett, amikor valamelyik pap a sátánról beszélt, akár általában (vagy akár csak általában a gonoszról), akár saját életemre vonatkozólag (pl. egy-egy rossz érzés okaként). Sok mindent tisztázott és rendezett bennem egy-egy ilyen alkalom, hiszen a gonosz céljai és eszközei* a káosz, illogikusság, szeretetlenség stb... másra sem jók, mint hogy zavarodottá tegyék az elmét, elbizonytalanítsák a szívet.**

 Aztán van egy apró kis momentum is az életemben, amely minduntalan erre terelte a figyelmemet: abban a templomban, ahova nemrég kezdtem el járni, szokás áldozás után elimádkozni a Szent Mihály imát. A hívek is hangosan mondják, jó erősen megnyomva a kétszer is benne szereplő sátán szót, utána kis szünetet tartva, ezáltal mintegy "apró tisztelettel" adóznak ennek a különös, ritkán használt, régies-misztikus hangzású szónak. Szent Mihály, meg Isten ereje szépen belesimulnak a... bár úgy hangzik, de remélem, hogy nem a jól ismert unalomba.

 "Természetes", hogy a sátán jobban izgatja az ember fantáziáját, mint Isten, Krisztus, vagy egyáltalán a jóság vagy a szépség. Hiszen az izgatás, a nyugtalanítás a természetéből fakad. Méghozzá az a fajta izgatás, amelynek velejárója, hogy minél inkább ki akarjuk elégíteni, annál inkább növekszik. (Erre legszélsőségesebb példa a pornográfia: ahelyett, hogy lecsillapítaná a nemi vágyakat, mint támogatói állítják, mindegyre növeli). Ezért is igen jó, hogyha az ilyen eredetű kíváncsiságnak senki nem enged. Ez nem moralizálás, ez józan ész kérdése: az emberi élet mulandó, és amennyire igaz, hogy az ilyen dolog iránti kíváncsiság kielégíthetetlen, ugyanannyira igaz, hogy az isteni igazságokból sem tudhatunk soha mindent (ugyanakkor aki ezeket az igazságokat kutatja, Krisztus békéjét élvezheti). Ha lehetőségünk van egy számegyenes nullájától elindulni,  a két végtelen, a pozitív vagy a negatív számok közül miért választanánk a negatívat? Ha pedig nem döntünk, akkor oda-vissza fogunk rohangálni ezen a számegyenesen, és soha nem jutunk túl igen csekély értékeken. 

 Ebből is látszik, hogy igen jó dolog, ha Isten igéjének hirdetői Istenre, az ő szeretetére, irgalmára és igazságosságára terelik a figyelmünket.
Azt a saját életemben tapasztalt tényt is elmondanám, amely szerint minél jobban megismertem Istent, minél inkább mélyült a hitem Benne, minél több időt töltöttem imádsággal, annál inkább éreztem mi az, ami nem Ő, ami ellenszegül és akadályozza az Ő akaratát. Lesarkítva, ha nem ismerem az igazságot, akkor nem láthatom be azt sem, hogy mi a tagadása.
Ugyanakkor bizony ahhoz, hogy ellent tudjunk mondani valaminek, ahhoz jó tudni, hogy milyen (ebben az írásban már szerepelt pár jelző), és legutolsó sorban nem árt nem elfelejteni, hogy létezik, és hogy van. Hitvallásunk ugyanis azon a három kérdésre adott válaszon nyugszik, amelyet minden keresztelőnek feltesznek (és nem szó szerint, de lényegileg mi is felteszünk magunkban minden szentmise kezdetén, csak múlt időben): 
Pap: Ellene mondotok-e a sátánnak?
Szülők, keresztszülők / vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Pap: És minden cselekedetének?
Szülők és keresztszülők/ vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Pap: És minden csábításának?
Szülők és keresztszülők/ vagy felnőtt katekumen: Ellene mondunk.
Ezután következik a hitvallás (Hisztek-e az egy Istenben....)

 Nem vak tekintélytiszteletből adódó meggyőződés, hogy erről a papoknak, vagy (apostoli) szerzeteseknek, illetve az egyház szolgálatában álló embereknek (pl. hittanár) kellene leginkább szólniuk, hanem úgy józanul gondolkodva be kell látni, hogy az ő hivatásukban található meg az a két dolog, amely hitelessé teszi a szavukat: a teológiai képzettség és a lelkipásztori tapasztalat. (Az pedig már minden pap, szerzetes egyéni felelőssége, ha rosszul él, vagy nem él ebből a hivatásából adódó lehetőséggel, nem érdekli a teológia, vagy vakon, hanyagul, esetleg gépiesen csinálja, talán nem is igazán csinálja a lelkipásztorkodást.) Egy világi hívőnél általában az utóbbi hiányzik, de azon sem kell meglepődni, ha az előbbi. Példának okáért egy pszichológus, orvos, a diákjaira odafigyelő tanár, vagy egy szociális munkás hivatásából adódóan éppúgy sokak lelki életével találkozik nap mint nap, sőt talán sok tekintetben szélesebb is a spektrum mint egy plébánosnál, és talán nem meglepő, ha az ő jó szándékaikat a kísértő éppoly rossz szemmel nézi, mint egy-egy szentgyónást, misét vagy betegek kenetét. De én azt látom, ettől függetlenül egy-egy esettel nem tudnak többet és mást tenni (és valóban szakmailag így etikus), mint hogy közlik, hogy "ez nem az ő hatásköre", vagy csak megjegyzi, hogy "hát fura".
És "ezen felül", ott van a papság szentségi dimenziója is.  Azt írtam, ezen felül, de képileg helyesebben szólva, inkább úgy kell kifejeznem magam, hogy minden látható szolgálatuk ebbe a dimenzióba beleágyazva. (Igazából legelső sorban kellett volna ezt írnom, így is akartam. Azért nem tettem, mert ahogy belekezdtem volna írni, rájöttem, hogy ehhez valóban nincs elég kompetenciám. Ha van az olvasók között, aki erről pontosan tudna írni, szívesen fogadom!)

És éppen így, keresztsége révén éppen úgy minden hívőnek is egyéni felelőssége, hogy saját életében, saját hivatásában egyre és egyre jobban megismerve Isten szeretetét, nemhogy tagadja a sátán létezését, hanem éppen hogy ellent mondjon neki minden pillanatban, és hittársait is amikor kell, erre az ellentmondásra buzdítsa, mint ahogy Krisztus is tette egész földi életében.

Szimon Usakov: Szent Mihály arkangyal és a sátán
17. század, Oroszország
*Mivel ez egy kötetlen írás, ne kérjék rajta számon a teológiai szakterminusokat.
** Interneten itt kiváló írások találhatók e témában Gábor atyától: http://hagiosz.net/?q=ordogespokol

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...