Egy bölcs vélemény az egyházzenéről

Habár az biztos, hogy az a  dallamvilág, amelyben Szent Ágoston élte liturgikus életét, nem azonos sem a mai gitáros misékével, sem a középkorban kibontakozott gregoriánnal, de a Vallomásokban leírtak kérdésfeltevése a ma is (vagy még mindig) aktuálisnak tűnik:  helyes-e, ha egy liturgikus ének dallama túlzottan az érzékekre akar hatni?

 "A hallás útján szerzett élvezetek terén bonyolódottabb volt a helyzetem, mert ez az élvezet igen megfogott, de kezed feloldozott és megszabadított engem.

Megvallom, hogy most is könnyen ráfelejtkezem az énekre, ha igéd élteti, s ha az énekes hangja kedves és gyakorlott; - de nem köt le egészen, mert otthagyom, amikor akarom. Igéd élteti ezen énekeket, s ezért bocsájtom őket magamhoz; igéd révén azonban szívemben valami kis méltó helyet kérnek s bizony alig-alig szabom ki a nekik megfelelőt!

Néha ugyanis úgy látom, mintha jobban kitüntetném őket, mint illenék. Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tűzdelik lelkemet jámborságra, mint ének nélkül; - továbbá, hogy lelkünk különféle érzéseinek más-más kifejező módja van hangban és énekben, s ez a mód valami titkos rokonság erejében az érzelmeket elő tudja idézni.

Baj azonban, hogy az érzékek élvezete, amelynek pedig nem üdvös a lelket kiszolgáltatni, mert elgyengíti, - gyakran rászed engem. Nem akar ugyanis türelmesen egy fokkal hátrább a gondolat után következni, hanem előre igyekszik és ő akar vezetni, pedig csak a gondolat kedvéért kapott bebocsájtást.

Így aztán hibázok. Nem veszem észre mindjárt, csak azután látom.

 Máskor meg éppen ettől a kelepcétől való mértéktelen óvakodásomban a túlságos szigorúság hibájába esem, éspedig annyira, hogy néha még a Dávid-féle zsoltár megszokott kedves éneklési módjait is egytől egyig száműzni szeretném fülemből - sőt az Egyházból is -, s biztosabbnak látom azt, amit az alexandriai püspöktől Athanasiusról - emlékszem - gyakran emlegettek előttem; ő ugyanis a zsoltárokat olyan kevés hangváltozattal énekelte, hogy az ének inkább volt olvasás, mint ének.

Mindazonáltal ha eszembe jut, hogyan omlottak az egyházi énekek hallatára könnyeim hitem visszanyerésének első idejében, s ha meggondolom, hogy most nem az ének maga, hanem a csengő hangon, s egészen megfelelő hangváltozattal énekelt igék indítják meg lelkemet, - megint csak megismerem, hogy nem kis haszna vagyon ezen szokásoknak.

Ilyen az én ingadozásom az élvezet veszedelme s lelkem haszna között; lassankint azonban mégis ahhoz a véleményhez közeledem, hogy helyeselni kell a templomban immár szokásos éneklést, mert a gyengébb lelkek jámbor áhítatra indulnak, mikor kedves éneket hallanak."

"Nem akarok azonban véglegesen dönteni ebben a kérdésben." - zárja le végül a kérdést a nagy aszkéta, akinek a teljes önmegtagadás mellett foglal állást a tekintetben, hogy mit szabad (és hogyan) nézni, enni, gondolni stb... de hallani és énekelni...
A "probléma" nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az énekek szövege Isten Igéje. És ha valamilyen fajta előadásmód felkelti az ember figyelmét, megnyitja a szívét Isten Igéjére, akkor az lehet-e Isten színe előtt (és nem valamilyen esztétikai rendszer szerint) rossz? Bár nem azért kell szeretni a zsoltárokat, mert szépen, sőt nekünk tetszetősen éneklik, de ha ez az élvezet az ára, hogy meg tudjuk szeretni őket, akkor elvethetjük-e?